Nem hagyta, hogy a rák győzzön - kopaszon is vállalt modellmunkát!

Betudta a túlhajszolt életformájának. Mint ahogy a fáradékonyságát és a közel tíz kiló fogyást is, ami azért egy a nemzetközi divathetek kifutóján dolgozó (értsd: nagyon vékony) lánynál igencsak szembetűnő. Azt csak később tudta meg, hogy a tünetek kiválóan illenek a rejtőzködő daganatos betegségként számon tartott Hodgkin-limfómára.

- "Nem ijedtem meg a dudortól. Nem fájt, csak feszült. Azért elmentem orvoshoz, és nem sokkal később már az onkológián találtam magam. Nem mondom, hogy nem taglózott le, hogy gyors lefolyású daganatom van. Viszont nem omlottam össze, amit javarészt az orvosomnak köszönhetek. Kertelés nélkül megkérdeztem: meg fogok gyógyulni? Amire mindenféle kétely nélkül azt felelte, hogy igen. Ez az 'igen' a legnagyobb kétségbeeséseken is átsegített."

Azért azt látom rajta, hogy közel két évtizeddel a betegsége után sem olyan könnyű téma ez. Hiszen a manökenekre - és Náray Tamás modelljeire különösen - jellemző fegyelem nem engedi, hogy átadja magát a gyötrelmeknek. Nem úgy a vele szembe ülő édesanyja, aki még most is elérzékenyül.

- "Eszter végig hősiesen viselkedett. Én már az első kemoterápia alatt a folyosón zokogtam. Kétségbe voltam esve, és azt kívántam, bárcsak átvállalhatnám a betegségét. Folyamatosan kínzott a gondolat, hogy miért éppen ő... Esztert nem érdekelték a miértek, csak a hogyanok. Csak az foglalkoztatta, hogyan gyógyulhat meg."

- "Az első pillanattól kezdve úgy álltam hozzá, hogy ez egy feladat. Most az a feladatom, hogy meggyógyuljak. Nem kínoztam magam felesleges gondolatokkal. Nem kérdezgettem magamtól és a nagyvilágtól: miért éppen én? Miért most? Azon meg végképp nem rugóztam, hogy mi lesz, ha nem hatnak a kezelések."

Az anyukája könnyes szemekkel csak megerősíteni tudja:

- "Nem hagyta, hogy a halálról beszéljünk. Csak a pozitív dolgokat hallotta meg. A haját magának borotválta le, amikor csomókban hullani kezdett. Majd büszkén hordta a hosszú barna parókáját. Örült, hogy végre lehet derékig érő haja. (Nevetnek) De simán vállalt munkát kopaszon is. Azt is tudom, hogy milyen sokat jelentett a vajdasági lánynak, hogy a pesti barátnői és a szakma kitartott mellette. A lányok ott ültek a kórházi ágya mellett, és tartották a tálat, amibe hányt. Két rosszullét között pedig lelket öntöttek belé. Tele volt munkákkal, és ez segített neki, hogy legnehezebb napokon se hagyja el magát."

- Azt csak halkan kérdezem meg: nem volt ez tagadás?

- "Nem hiszem. Ma is így állnék hozzá. Jó, azért egyszer elmentem valami kézrátételes gyógyítóhoz, de hamar sarkon fordultam. Én a modern orvoslásban hiszek. Örültem, hogy időben észrevettük. Igazából hálás lehetek annak a csomónak, mert látszódott, és elmentem vele orvoshoz. Ha csak befelé terjedt volna - amire minden esély megvan -, akkor sokkal rosszabb is lehetett volna a végkimenetel. Így viszont tiszta sor volt. Kivették a nyakamból a csomót, és találtak még egy nagyobb daganatot, a tüdőm és a szívem között. Nyeltem egyet, és szembenéztem vele. Tudtam, hogy jön tizenkét kemoterápia és egy hónap sugárkezelés, de nem fordultam magamba. Őszintén szólva, én végignevettem az egészet. Nekem ez volt a fegyverem."

Nyitókép: Sarnyai Eszter saját képe