Hetedik érzék - csak ez lehet az oka. Mármint annak, hogy amikor a borongós, sötét, őszi reggelen leszálltam a villamosról, és megláttam a fényfüzérekbe öltöztetett plázát, furcsamód átmelegedett a szívem.
Megmagyarázhatatlan öröm ömlött végig bennem, és a családomra gondoltam. Aztán arra, hogy mennyire hálás vagyok a sorsnak azért, hogy ők vannak nekem. Hálás vagyok, hogy az a srác lett a férjem, aki képes volt lélekben ugyanaz maradni, mint egykor - habár azóta eltelt több, mint húsz év.
Hálás vagyok, hogy megszülethetett az a három nagyszerű emberpalánta, akiket a gyerekeimnek nevezhetek. Nekik persze különösen hálás vagyok, hiszen színessé teszik és értelemmel töltik meg az életemet, és szerethetem őket...
Amíg mindez végigfutott az agyamban, be is értem a munkahelyemre. A szokott rutin szerint bekapcsoltam a számítógépet, és láttam: egy kedves amerikai rokonom éppen néhány perce kívánt minden ismerősének boldog hálaadást. Hát ezt jelezte a hetedik érzékem!
Mi itt, Magyarországon ugyan nem ünnepeljük ezt napot, hiszen a Thanksgiving Day tényleg elég szorosan az amerikai történelemmel köthető össze, én magamban mégis megtettem - teljesen véletlenül. Ettől pedig komolyan feldobódtam. Hiszen miért is ne lehetnék éppen ma (is) hálás?
Valójában mindenkinek lehetne alkalma arra, hogy hálaadást tartson - akár minden egyes nap. Nem is kéne pulykával ünnepelni. Hiszen annyi mindennek örülhetünk, annyi mindent köszönhetünk a sorsnak!
Mégis többnyire hajlamosak vagyunk elfelejteni ezt. Valamiért csak a negatívumokra koncentrálunk - bús melankóliával vagy nyers dühvel -, csak a rosszat vesszük észre. Hagyjuk, hogy eluralkodjon rajtunk a sanyarú sorsunkon való kesergés - még akkor is, ha valójában nem is élünk rosszul.
Bosszankodunk, hogy elkésünk a munkából, idegbetegek vagyunk, mert nagy a sor az üzletben. Kis túlzással pedig kést vágnánk a szomszédba, mert neki nagyobb a háza, szebb a kertje, jobb a munkahelye, és többet keres - vagy, mert zöldebb a füve... Utáljuk az életet, mert korán kell kelni (mondjuk, ez tényleg alapos indok).
Utáljuk, ha esik az eső ("Megint kifordította az ernyőt ez a rohadt szél!"), ha süt a nap ("Fú, lerohad a gatyám!"). Télen várjuk a nyarat, nyáron a telet. Esőben a napsütést, napsütésben az esőt. Ha pedig megkérdezik, hogy vagyunk, minden rosszat rázúdítunk a beszélgető partnerünkre.
Soha semmi sem jó nekünk, ezért aztán keserűek és undokok vagyunk. Ahelyett, hogy megpróbálnánk a helyükön kezelni a pocsék dolgokat, és úgy tekinteni rájuk, ahogy ez az idézet is mondja: "Amin nem tudsz változtatni, azt viseld el, amit nem tudsz elviselni, azon változtass!" A hideg nem tart örökké, ahogy a meleg sem. A szomszéd füve pedig ugyanúgy kiszárad a kánikulában, mint a miénk - ráadásul lehet, hogy utálja a munkáját.
Meg kellene tanulnunk észrevenni a jó dolgokat. A szépséget. Az értéket. Meg kellene próbálnunk az őszi esőben a friss föld illatára gondolni. A téli hidegben felidézni a gyerekkori szánkózások, hócsaták hangulatát. A karácsonyi fényfüzér láttán nem arra gondolni, hogy "má' megin' hallgathatom a hülye karácsonyi dalokat" vagy mantrázni magunkban az "assetudomkinekmitvegyek" jól ismert strófáját.
Ehelyett örülni kéne, hogy van családunk, akikre szeretettel gondolhatunk, és akiket karácsonykor - vagy bármikor - megajándékozhatunk valami apró kedvességgel. Akikhez minden nap hazatérhetünk. Vegyük már észre: már az is nagy ajándék, hogy élünk!
Ha van egy adag lócitromod, formázz belőle szívecskét!
Nyitókép: Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
