Ki dönti el, hogy jó anya vagyok-e?

Zita vagyok. Nő vagyok. Anya vagyok. Hétköznapi, egy a sokból, de kiváltságos, mert anya vagyok. Mindig is az akartam lenni, nem tudom miért, csak éreztem. Talán a saját anyukám miatt, aki a mai napig feltétel nélkül szeret – ezúton is köszönöm neki, hogy megtanított szeretni.

Egy kisfiú és egy kislány, másra nem is vágytam. Nem jött össze, legalábbis a klasszikus értelemben nem. Sosem gondoltam volna, hogy pont én leszek az, akinek lombikbébi programra lesz szüksége ahhoz, hogy gyermeke születhessen - ez is megér egy misét. Szerencsére a sors kegyes volt hozzám, 15 éve egészséges kislányom, majd rá 3 évre egészséges kisfiam született. Röviden leírni, hogy mit jelent az anyaság, képtelenség. Nincsenek szavak. Vér a véremből, test a testemből, lélek a lelkemből. Halálosan szeretem őket. Mégis néha úgy érzem, hogy lehetetlen küldetés megélni a hétköznapi nehézségeket.

Mert a pubertás és prepubertás korú gyerekeim napi szinten próbára tesznek emberként, anyaként, nőként, társként és még sorolhatnám, ezért is született ez az írás. Az önmagammal vívott harc miatt. Vajon jó anya vagyok, ha beáldozom magam a gyerekeimért és mindig mindenben ők az elsők? Ha magammal törődnék, önző lennék? Ha utálok főzni és nem olvasok minden este mesét, hanyag vagyok? Vagy, ha éppen nélkülük töltök el egy hétvégét? Ha benne maradok a megromlott párkapcsolatban, mert a család szent, akkor rossz vagyok, vagy pont akkor válok azzá, ha elvált nőként egyedül próbálom megoldani a lehetetlent? Mi a fontos? A látszat? Meg amit a társadalom elvár, hogy ezerféle feltételnek megfeleljünk, meghazudtolva mindent, ami mi vagyunk?

Forrás: Shutterstock

Én nem ilyen értékerendet akarok közvetíteni feléjük.

Nem az lenne a legfontosabb, hogy saját magunk jól érezzük magunkat a bőrünkben? Ha bent rend van, kívül is az lesz, azt sugározzuk majd. Vállalni magunkat minden körülmény között nagyon nehéz feladat a mai világban. Mégis azt gondolom, hogy megéri, mert nem egy „látszat" életet fogunk élni. Megélni, megérteni az érzéseinket és kiállni értük nagyon felemelő tud lenni - még akkor is, ha sokan elítélnek ezért. Talán néha őrültségnek hangzik szembe menni a többség szavával, de ez adja meg azt az önbecsülést, amit máshonnan talán sosem kapunk meg.

Öntörvényű lennék? Lehet. De így érzem jól magam, ettől vagyok az, aki. Nem bánom, hogy kendőzetlenül őszinte vagyok a gyerekeimmel - nyilván a gyerekek saját szintjén. Ebbe beletartozik az is, hogy belátom, ha hibáztam, és azt sem tagadom, hogy ilyen még elő fog fordulni néhányszor az életben. Nem vagyok tökéletes, de igyekszem velük megértetni, hogy az élet sem az, és ők is elkövetnek majd számos hibát, ez viszont egyáltalán nem baj. Az a lényeg, hogy ismerjék fel és tanuljanak belőle. Szeretném, ha tudnák és éreznék, hogy mindig ott leszek nekik, ha baj van, és ha azzal is tisztában lennének, hogy csak az hibázik, aki tesz is valamit. Mert ebből születik a tapasztalat. Ettől lesznek egyediek és megismételhetetlenek. Önmaguk.

Mikor teszek jót? Ha megengedő vagyok, vagy ha nem? Ha tiltom, vagy ha cinkosa vagyok? Ha támogatom, vagy ha lebeszélem? Ha mindent megadok neki - esetleg erőmön felül -, vagy ha hagyom, hogy maga teremtse meg a saját körülményeit?  

Óriási dilemma, hatalmas felelősség. Pedig "csak" azt szeretném, hogy boldogok legyenek, hogy ne szenvedjenek. Szeretnék mindent megtanítani nekik, amit már tudok, megkímélni őket attól, amit már elszenvedtem, és biztosítani számukra egy csodás, boldog jövőt. De meg tudom -e tenni? Megtehetem-e? Vagy hagynom kell őket megjárni a maguk kis mélységeit és magasságait? Azt gondolom, az idő majd megoldja szépen, napról-napra, hónapról- hónapra, kihozva egymásból a legjobbat... Mert összetartozunk, hiszen az anyukájuk vagyok.

Csepregi Zita

SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock 

    Ezt olvastad már?