Nem csinálok identitást a szülésből

Azzal együtt, hogy gratulálok, és őszintén kívánom mindenkinek, úgy alakuljon a szülése, ahogyan azt reméli, be kell valamit vallanom. Számomra teljesen mindegy, milyen a szülés, ha mindketten egészségesek vagyunk a végén (testben és lélekben egyaránt).

Ha táncolva, akkor táncolva, ha vízben, akkor úgy, ha fejen állva, akkor részemről az is rendben van, ha viszont - mert alapos orvosi indok van rá - altatásban, akkor meg úgy van jól. Amíg profi a bába, szülésznő, orvos, aki segít, emberszámba veszi az anyát, és minden rendben zajlik, addig részemről minden opció teljesen egyenértékű. És egyformán magas minőséget képvisel.

"Jó, de azért egy császár után fizikailag is nehezebb felépülni, és én emiatt 14 órát várhattam, amíg megkaptam a babámat" - mondta egy másik lány. Ahogyan a szüléssel kapcsolatban a fő elvárásom a biztonság, úgy az újszülött ellátás terén számomra az a lényeg, hogy mielőbb magunkhoz ölelhessük a babát. Én magam azok közé a szerencsések közé tartozom, akiknek császár után is szép, teljes értékű aranyórájuk volt. Sőt, ha lett volna női kísérőm, a baba a lábadozóban is velem lehetett volna. Az apuka ugyanis a többi frissen szült nő miatt nem maradhat órákig a közös helyiségben.

Tisztában vagyok azzal, hogy sok az orvosilag indokolatlan császármetszés. Ezek egyrészt az orvos kényelméről szólnak, másrészt a kockázatot hivatottak minimalizálni olyan helyzetekben is, amikor nem feltétlenül volna szükséges. Hiszem, hogy ezen fontos volna változtatni. Tudom azt is, hogy a szülés természetes élményét túlzott mértékben medikalizálta az elférfiasodott orvosszakma, és a szülő nő igényeit igen gyakran figyelembe sem veszik.

Teljes mellszélességgel támogatom azokat, akik a szülészetben "más állapotot" akarnak. Nagyobb önrendelkezést a testünk fölött, több döntési lehetőséget, emberhez méltó bánásmódot és kommunikációt... És igen, több háborítatlan szülést, amit nem gyorsít oxitocin injekció és nem árnyékol be a fogó használata.

Az ilyen cikkeket olvasva bevallom, kicsit ufónak érzem magam azok a nők között, akik egy rahedli szülésfelkészítő tréninget elvégeznek. És évekig terápiázzák magukat a sikeres VBAC - császár utáni vaginális szülés - reményében. Elfogadom a döntésüket és örülök a sikerélményüknek, gratulálok a babához. De egyszerűen nincs motivációm ilyen kaliberű érzelmeket és munkát invesztálni valamibe, aminél számomra csak a végeredmény számít: mindkét résztvevő testi-lelki egészsége. Nem állítom, hogy ez még nem változhat, de egyelőre úgy érzem: nem csinálok identitást a szülésből - és ez manapság már kimondottan ritkaságnak számít.

Nyitókép: Shutterstock