Ő egy idegbeteg állattá alakult, akinek én kerültem a célkeresztjébe. Rángatott, cibált, megpofozott. Az incidens után megsemmisülve hagytam ott, és természetesen többé a közelembe sem engedtem. Azt hinné az ember, hogy itt le is tudja zárni a történetet. Elfelejti, és soha többé meg sem említi: ha nem gondol rá, akkor talán meg sem történt...
Csakhogy ez nem ilyen egyszerű. Bár a kapcsolatnak vége szakadt, az életem nem ment, nem mehetett ugyanúgy tovább. Sok idő eltelt, mire egyáltalán újra közel engedtem bárkit magamhoz. Féltem a férfiaktól, nem bíztam senkiben.
Hiszen honnan tudhattam volna, hogy nem járok ugyanúgy, mint előző alkalommal? Majd jött egy fiú, aki azonnal levett a lábamról. Azóta már a vőlegényem. Valahogy úgy éreztem, hogy őt nem szabad elengednem.
Nem meséltem neki arról, mi történt a múltban. Miért rontanám el a jelent azzal, hogy felidézem a régi idők problémáit? Eszembe sem jutott, hogy valaha kerülhetek olyan szituba, amikor beszélnem kell erről. Majd egyszer csak megtörtént. Épp játszottunk, hülyéskedtünk egymással, amikor úgy ért hozzám, hogy reflexből az arcom elé kaptam a kezem. Összerándultam, mint egy kutya, aki attól fél, megint bántani fogják...
Ő pedig csak ült, és nagy szemekkel pislogott rám. Nem értette, mi történt, hiszen az előző pillanatban még minden rendben volt. Kérdezgetett, én meg hallgattam. Nem tudtam, mit tegyek. Nem akartam elrontani a hangulatot, nem akartam elrontani az egészet. Szégyelltem, ami történt, akkor is, ha nem az én hibám volt. Haragudtam magamra, hogy a testem annak ellenére így viselkedik, hogy az agyam mást parancsol neki. De hazudni se szerettem volna, így nem volt más választásom. Kiszakadt belőlem minden. Halkan, csendben, már-már suttogva meséltem el a történetet, amit soha többé nem akartam feleleveníteni.
Szó nélkül hallgatta végig, közben pedig láttam, hogy mennyire meglepődött. Eszébe nem jutott volna, hogy valaha bántott egy férfi. Magához húzott, elmondta, hogy ilyen soha többé nem történhet velem. Biztosított arról, hogy mellette biztonságban érezhetem magam. Nem fogok hazudni: sírtam, zokogtam, mint egy kisgyerek. Annyi érzelem gyűlt fel bennem, hogy nem tudtam gátat szabni nekik, így inkább kiengedtem. Nem küzdöttem tovább.
Ám ettől még a félelem nem szűnt meg létezni. Legbelül még mindig érzem. Igyekszem egyre inkább megsemmisíteni. A vőlegényem pedig most már tudatosan figyel, hogy ne ijesszen rám, ha épp bohóckodunk. Neki sem lehet egyszerű, ahogy nekem sem az. Csak remélni tudom, hogy egy nap végleg a feledés homályába merül az egész. Most értem igazán, mekkora trauma lehet egy nőnek egy ettől sokkal komolyabb bántalmazás. És soha többé nem akarok így érezni...
Nyitókép: Shutterstock
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.