Koronavírus: A lányom szorong az iskolabezárás óta!

Én kimondottan örültem, amikor végre megtörtént. Azt hittem, a 13 éves lányom majd' ki fog ugrani a bőréből. Repkedni fog a boldogságtól, mint valami zabolátlan pillangó, virágról virágra szálldogálva, hogy hétfőtől nem kell fél 6-kor kelni. Nem lesz stressz, a vasárnapját nem fogja megbélyegezni a hétfői 3 és keddi 4 doga, és a feje sem fog fájni a mázsás súlyú terheléstől, ami egy 6 osztályos gimi kezdő évében előfordulhat egy maximalistával.

Aztán eljött az első otthon töltött hétfő. Egy olyan hétvége után, ami a megszokottól eltérően, önkéntes "fogságban" telt. Felelősséggel meghozott tudatos döntés alapján, az általam elrendelt - és a családra kötelező érvényű - lájtos karanténban. A barátokkal való találkozás szóba sem jöhetett. Ezt itthon megbeszéltük. A felmerült kérdésekre, hogy ez meddig fog tartani, és mikor lesz vége, sajnos "nem tudom" volt a válasz.

- Baj van? - kérdeztem.

- Hm... nincs.

- Hát látom, kicsim. Elárulod?

- Csak félek.

- Mitől?

- Félek, hogy mi lesz ezzel a vírussal. Aggódom, hogy ne legyünk betegek...

- Óh, kicsim - öleltem át. - Ne aggódj, ha el is kapjuk, nem lesz semmi komoly bajunk. Apa is, én is erősek vagyunk.

- De én aggódok mindenkiért, akit szeretek. A barátaimért is...

Mit lehet erre mondani? "Ne aggódj, minden rendben lesz!" (?) ...de persze közben én is aggódom. Ő pedig elsírta magát.

- Most miért sírsz? - kérdeztem, miközben letöröltem a könnyeit.

- Anya! Én menni akarok iskolába! Mikor lesz ennek vége? Hiányoznak a barátaim. Nagyon rossz ez így! - mondta, és zokogni kezdett.

Én pedig arra gondoltam, hogy olyan sok a probléma, annyi az aggódás, félelem, szorongás most mindenkiben, és közben azt hisszük, legalább a gyerekeinknek jó. Hogy ők örülnek, mert végre nem kell suliba menni. Hogy minden gyerek titkos álma valósult meg most egy pillanat alatt, és legalább értük nem kell aggódni.

Nem tudják, mi is történik valójában. Mennyire kell félni? Hogyan kell átalakítani a kialakult, megszokott rendszerüket? Oké, hogy digitális tanulás, de vajon abban hogyan kell majd helytállni? Ráadásul, azt sem tudja megmondani senki, hogy ez meddig tart. Vannak kérdések, de - most először - nincsenek válaszok.

Ráadásul elvesztették a barátokkal a személyes kapcsolatot. Az önállóságuk terepét. Mindezt egy kiszámíthatatlan, ismeretlen és kicsit mindenki számára félelmetes helyzetben. Ahol bezárják a boltokat, az emberek otthonról dolgoznak, egymástól egy méter távolságot tartanak, maszkkal takarják az arcukat, percenként kezet mosnak, vagy kézfertőtlenítenek. Ők pedig félnek és szoronganak. Pont úgy, mint a felnőttek.

Szóval, beszélgessünk velük, csináljuk együtt a dolgainkat, tegyük le a porszívót, kapcsoljuk ki a híreket, és vegyünk részt az életükben! Játsszunk velük a számítógépes játékaikkal, engedjük, hogy mutassanak nekünk valami újat, ami őket érdekli, és amiről mi eddig nem is tudtuk, hogy létezik...

Figyeljünk rájuk, szeressük őket! Most van rá időnk!

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!
Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock