A kényszerbetegség komoly dolog, mégis könnyű elbagatellizálni...

A társasház fakapuit apám sarkig nyitva hagyta, és engem ez aggasztott, látva a fel-feltámadó szelet. Hazaérve megdöbbenve láttam, hogy a kapukat a vihar leakasztotta a helyéről, és én valami gonosz összefüggést véltem feltételezni a félelmem és a történtek között. Emlékeim szerint nagyjából itt kezdődött az az őrület, aminek a rosszabb napjai már a múltam részét képezik csupán.

Sok év telt el, már-már teljesen megszoktam azt, hogy mindent túlaggódok és mindent "százszor" ellenőrzök le, hogy megnyugodjak. Pedig nem vagyok hülye, csak egyszerűen az agyam néha mégsem tudta felfogni, hogy amit a szemeim látnak, az valóság - és ha még százszor megnézem, akkor is az lesz. Már a környezetemnek is feltűnt a furcsa viselkedésem.

Velem elindulni bárhonnan maga volt a téboly. Eleinte csak kérdezgettem mindenkit: ugye bezártam az ajtót? Ugye lekapcsoltam a lámpát?Ugye kihúztam a vasalót? És így tovább. Persze bármit mondtak, engem valami láthatatlan erő még többször visszatolt az adott helyre, hogy ismét szemügyre vegyem a lakás különféle pontjait, mire be mertem magam mögött zárni az ajtót - amit aztán ismét többször ellenőriztem. Igen, akár útközben is visszafordulva, vagy többször visszafordulva...

Aztán egyszer láttam a tévében egy filmet, amiben egy fickó a fürdőben a kezét többször a csap alá tartotta, hogy nem folyik-e. A kilincset meghatározott számú alkalommal rángatta, ellenőrizve, bezárta-e az ajtót, a villanyt is feloltotta, lekapcsolta, szintén addig, amíg egy bizonyos számot el nem ért. Ledöbbentem. Valahol megnyugtatott a felismerés, de el is szomorított, hogy beteg vagyok. Kényszerbeteg. Tudtam, hogy segítséget kellene kérnem, de nem mertem ezt meglépni. Mélységesen szégyelltem magam.

A saját családom is azt gondolta, ezeket a "baromságokat" csak az ő bosszantásuk végett teszem, hiába mondtam ezerszer, hogy egész másról van szó. "Dehogy vagy te beteg!" és hasonló megjegyzéseket kaptam otthon is, és a közeli barátaim társaságában is. Tudtam, hogy ez nem játék, de ahogy az évek teltek, a szégyenérzetem csak nőtt, és már szóba sem jöhetett, hogy én ezzel szakemberhez forduljak. Épp elég volt, hogy a környezetem hülyének nézett, nem akartam sárga lapos lenni.

Aztán jött egy nagy törés az életemben, ami miatt már aludni sem tudtam. Nem pár napig, hanem hónapokon át. Aztán egyszer csak nem bírtam tovább, és az internethez fordultam - aminek volt haszna és hátránya egyaránt. Sorstársakra akadtam, és beláttam, nem vagyok őrült, egyszerűen csak nem termel elég szerotonint az agyam. Na, akkor döntöttem el, hogy most vagy soha: elmegyek egy orvoshoz. És milyen jól tettem!

Izgatottan léptem be a rendelőbe, de ez csak addig tartott, míg nem szólt hozzám a doktornő. Mintha minden félelmem elszállt volna, őszintén meséltem el neki mindent. De nem ért meglepetés az ambuláns lapomat kézbe véve. A diagnózis: "Kevert kényszeres gondolatok és cselekedetek". Ennek már 10 hónapja. A kezelések azóta is tartanak. A gyógyszernek és az egyéb terápiás módszereknek hála, egyrészt már teljesen megbarátkoztam ezzel a dologgal, és túlnyomórészt szégyenérzet nélkül tudok erről beszélni. Másrészt élhetőbb életet kaptam szinte minimálisra csökkent szorongással.

Mára eljutottam oda, hogy ha a saját szememnek nem is hiszek, legalább a közelemben lévőknek már képes vagyok elhinni, hogy minden rendben van.

Vagy, hogy a vasalótól leég minden, amiről pedig tudom, hogy kihúztam és mélyen elzártam a szekrény mélyére...

Nem mondom, hogy könnyű felidézni ezeket az emlékeket, de ahogy a környezetemet elnézem, többen is vannak, akik hasonló problémával küzdenek. És ha már egy ember eljut oda, hogy a segítő kezet választja a szégyenérzet általi elnyomás helyett, megérte.

Igen, tudom, a kényszerbetegség téboly. De van kiút. Komolyan.

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Fotó: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock