Felszínes családok: Anyáméknál még a kasszás néni is többet tud rólam

"Igen, anya, jól megy a munka, mindenki kedves velem. Petivel is remekül haladnak a dolgok. Igen, eszek rendesen..." Tényleg nem lehet a szüleinkkel őszintén beszélni?

Nagyon, nagyon kevés példát látok arra, amikor a felnőtt gyerek mindent elmesél az anyjának. Esetleg az apjának - bár arra már tényleg saccperkábé 0,1% az esély. Rendben, nem baj, ők nem a legjobb barátaink, meg hát ott a korkülönbség is, ugyan miért kéne hosszan ecsetelni, hogy tegnap mennyire kiütötted magad azon az "ártatlan" csajos estén?

Úgy gondolom, a többség el sem tudja képzelni, milyen érzés lehet az, amikor a szüleinek elmesélheti, hogy bizony ő már csókolózott egy buliban akár 5-6 sráccal is, és nem, nem bánta meg. Esetleg kicsit túltolta az estét, és nem ott ébredt, ahol eredetileg szeretett volna. A lebaszás ilyenkor nyilván jogos, a szüleink alapesetben féltenek minket, rosszabb verzióban, ha fél óráig nem veszed fel a telefont, már a rendőrséget hívják.

Na de mi a helyzet azzal, amikor csak és kizárólag a jó kislány szerepét lehet eljátszani? Értem én, hogy ők egy zártabb rendszerben éltek, ahol még számított, mit gondolt a szomszéd Marika néni - de ez az időszak rég elmúlt, és bizonyára ők sem azt a szeplőtelen életet élték, amit nekünk szánnak.

Igenis jólesne elmesélni, hogy már megvolt az első füves cigi!

Csodás lenne, ha beszámolhatnánk az első durvább berúgásról, az első egyéjszakás kalandról vagy arról, mennyire féltünk hajnalban az aluljáróban, mikor az a fura alak két megállón át követett. De valahogy alap, hogy ezekről nem beszélünk.

Nyilván kettőn áll a vásár, de mivel a szülő vállalja a gyerekét, és nem fordítva, talán neki kellene nyitnia. Neki kellene megtanítania a kicsit - példamutatáson keresztül - arra, hogy nem csak olyan sztorikat mesélhet el, amiket az angol királyi család tagjai is megosztanak egymással a délutáni teájuk mellett. Nem kéne szorongó mintagyerekeket nevelni, és akkor később nem lenne a saját csemeténk idegen számunkra.

Forrás: Shutterstock

Sok családban ugyanis, ha a gyereknek problémája akad, csak a "szedd össze magad" és a "ne nyavalyogj annyit" meg az "én megmondtam, hogy ez lesz" reakció jut. Kinek lenne kedve ezek után beszámolni bármiről is, ami nincs rózsaszín ködbe bugyolálva?

Utána anya-apa hiába kíváncsi, mi van valójában a gyerekkel, de ha az folyton csak szidalmazást kapott, úgysem fog megnyílni. Sőt, a dolog szerintem fordítva is igaz: mi sem ismerjük feltétlenül a szüleink igazi arcát. Anyád valószínűleg még sosem mondta, hogy el akarja hagyni apádat, holott könnyen lehet, hogy ez már többször is megfordult a fejében. Nem számolt be a fiatalkora viszontagságairól, arról, hogy mi is szeretett volna valójában lenni - nem mintha mi feltettük volna neki ezeket a kérdéseket.

Persze elkezdeni sosem késő, csak egy idő után mindenki sebekkel, keserű szájízzel áll neki egymás újbóli megismerésének. Nem igazán értem, hogy felnőtt emberek - gondolok itt a szülőkre - miért nem tudják elfogadni, ha a gyerek olykor-olykor hibázik, és nem éli azt a mintaéletet, amit ők elképzeltek neki. Egy kis tökéletlenségbe még nem halt bele senki - a boldogság, az elfogadás hiányába viszont már annál többen.

Lehet, hogy egy azonnali lecseszés helyett meg kéne néha kérdezni a gyereket, hogy ugyan miért tette azt, amit. És az sem ártana, ha őszintén, félelem nélkül lehetne beszámolni az érzéseinkről. De aki csak azonnali leteremtést kap, nyilván nem fog megnyílni.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?