Az Óbudai Egyetem tragédiája: Tényleg egy ZH az élet?

Még leírni is borzasztó volt ezt a mondatot. Még akkor is, ha egyelőre még csak feltételezés, hogy mi volt a tragédia kiváltó oka - és a cikk megjelenése óta több érintett is cáfota az állítást.

Ám az esettől függetlenül is felmerülhetne bennem az, hogy: "Nem értem, hogy tudna egy vizsga ilyen tragédiát előidézni" De igazából nagyon is értem. Még élénken élnek bennem az egyetemi éveim. Egy "elit" egyetem "elit" szakán végeztem, és nagyon jól ismerem azt a fanatizmust, ami ahhoz kell, hogy az ember bemagoljon 666 oldalnyi tananyagot. Azért írom eme sátáni számot, mert az egyik legrettegettebb tárgy tankönyve legendásan pont ennyi oldalból áll. Vannak számok, amik egy életre beleégnek az emberbe...

Ahhoz, hogy valaki ilyen mennyiségű tudást belepasszírozzon a fejébe, kell egy kis fanatizmus. El kell hinned, hogy ez fontos. Nagyon fontos. Fontosabb a baráti találkozóknál, a karácsonyi készülődésnél, a napsütésnél, a szerelmi életednél és néha még az alvásnál is.

Csak hát könnyű a "kis fanatizmusból" belecsúszni egy romboló mániába. Amikor elhiszed, hogy tényleg nem érsz semmit, ha nem szerzed meg azt az átkozott diplomát. Ekkor jön a szorongás, depresszió, kiüresedés, fogyás, hízás, hajhullás, menstruációs gondok. Sírás, agresszió, álmatlanság, önpusztító ivás, nyugtatók, drogok, autoimmun betegségek és társai. Végül öngyilkossági gondolatok. Sőt, a srácot látásból ismertem is, aki tömegmészárlást tervezett az egyetemem épületében.

Egyszóval ismerem a szétesés felé vezető röppályát. Hogy ki hol ér földet, soktényezős egyenlet - külső és belső okokkal tarkítva. Én szerencsére csak a "vállalhatóbb" részekig jutottam - de főleg azért, mert minden támogatást megkaptam a családtól, barátoktól, egy-egy mentorként működő oktatótól. De azt nagyon is el tudtam képzelni, hogy milyen utat járt be az a lány, aki egy utolsó esélyes vizsgán megbukott, és kiállt az ablakba, hogy ha nem tesznek fel neki még egy mentő kérdést, ő kiveti magát. Nem tettek fel, de sikerült visszakönyörögni a párkányról. Még szerencse, hogy szóbeli vizsga volt...

Nem ismerem a mostani eset körülményeit, ezért hibást sem akarok keresni. De mivel a vizsgaidőszakkal összefüggő pszichés szétesés - különböző mértékben - az egyetemisták nagyon nagy százalékát érinti, nem intézhető el annyival, hogy hát "meg kell acélosodni, édes fiam". Fiatal életek - se szó szerint, se képletesen - nem múlhatnak azon, hogy "hát ez egy ilyen műfaj". Így hát nagyon kérek mindenkit, nézzen magába, hogy mivel tudna hozzájárulni ahhoz, hogy ne pengeélen táncoljon a felsőoktatásban résztvevő fiatalok mentális egészsége.

Kérek minden szülőt, hogy ne presszionálja a gyerekét, hogy mindenképp teljesítenie kell az egyetemen. És presszionálni nem csak szavakkal lehet. Hiába mondjuk, hogy "nem várom el, hogy orvos/jogász/mérnök/summa cum laude legyél", ha minden kérdésünk, hallgatásunk, bezzegelésünk azt sugallja, hogy hát mégiscsak az az "igazi teljesítmény".

Kérek minden oktatót, hogy ne hangsúlyozza minden előadáson, hogy micsoda fennkölt, emberi minőséget meghatározó tudás az, amit ő átadni igyekszik. Aki megszerzi, az egy magasabb minőségbe lényegül át, azzal szemben, aki ehhez "kevés".

Kérem az egyetemi döntéshozókat, hogy ismerjék fel a rossz oktatásbeli hagyományokat - és ahol ez még nem történt meg, befogadható, gyakorlatorientált tananyagot és vizsgakövetelményeket állítsanak össze.

Kérem a vizsgáztatókat, hogy ne minősítsék emberi mivoltukban azokat, akik nem jól tudják az anyagot. Lehet elégtelent adni úgy is, hogy bátorítjuk a "bukott diákot", hogy legközelebb sikerülni fog neki. Nem biztos, hogy emberi hulladék az, aki nem tud visszamondani egy definíciót, vagy kimerültségében, idegességében még egy alapvető összefüggést sem lát meg.

Kérem a hallgatótársakat, hogy ne hecceljék egymást bele egy teljesítményversenybe, és ne szánakozva beszéljenek arról, aki esetleg otthagyja az adott szakot, és inkább másban teljesedik ki.

Tudom, hogy ahány szak, ahány tantárgy, ahány oktató, ahány hallgató, annyiféle hozzáállás. De van egy nem elhanyagolható számú emberi lény - akit ne nevezhetünk "kalkulált veszteségnek" - a rendszerben, akit mentálisan ledarál a felsőoktatás. És nem feltétlenül azért, mert "buták", vagy azért, mert "nem nekik való" - sőt, lehet, hogy majd kiemelkedő művelői lesznek a hivatásuknak. De megtörten lépnek ki a nagybetűs életbe, mert olyan extra nyomás is helyeződött rájuk, ami egyáltalán nem kéne, hogy elválaszthatatlan része legyen egy tudományág elsajátításának.

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock