Megmondjam a barátnőmnek, hogy csalja a pasija?

Összehúztam magam, egészen kicsire. Még a kabátommal is betakaróztam, hogy véletlenül se lásson meg. Közben remegő kézzel dobtam egy üzenetet Andinak, hogy "Hali, mizu, mit csinálsz?" Azt írta, dolgozik, este pedig moziba mennek Andrással. Rákérdeztem, mi újság Andrással, mire azt válaszolta: meglátogatja a szüleit Pesten.

A következő gondolatom az volt, hogy lefotózom őket, és elküldöm a képet Andinak. Ám tudtam, hogy szegény csaj a hír hatására képes lenne még a munkáját is otthagyni, hogy kirohanjon az állomásra. Egyébként is alantas megoldásnak találtam, hogy csak úgy beköpjem a srácot. A biztonság kedvéért óvatosan lefotóztam őket, de nem küldtem tovább a képet, pedig majd' szétfeszített a tenni akarás. Talán személyesen kellene megmutatnom a fotót Andinak - jutott eszembe, de aztán ezt is elvetettem.

Addig filóztam, hogy mit csináljak - vagy egyáltalán, belefolyjak-e a dologba -, míg elszállt a dühöm. Ráadásul azt sem tudtam, mi lenne a helyes, mivel teszek jót vagy éppen rosszat. Végül beértünk az állomásra. Megvártam, míg teljesen kiürül a vonat, csak ezután mertem leszállni - mintha én jártam volna tilosban.

Közben a kételyek óriási harapásokkal csócsálták a lelkiismeretemet: biztos jó így, hogy nem tettem semmit? Elgondolkodtam rajta: fordított helyzetben én vajon minek örülnék? Talán jobb lenne egy fokkal, ha a páromtól tudnám meg, hogy megcsal - nem pedig mástól. Nemcsak azért, mert kínos, hogy a pasim egy tetű, hanem mert így a fair.

A legjobb az lenne, ha egyáltalán nem keverednék bele. Csakhogy milyen barát vagyok, ha hagyom, hogy Andit palira vegyék? Ráadásul, ha utólag kiderül, hogy tudomásom volt a dologról, egy utolsó áruló leszek a szemében. Amúgy sem biztos, hogy magamban tudnám tartani a hírt: valószínűleg kismillió fecnire szakadna az idegrendszerem, ha legközelebb kézen fogva látnám őket.

Egy megoldás maradt: felhívtam Andrást, hogy ugorjon be hozzánk hazafelé menet. Mikor átjött, kerek perec megmondtam neki, hogy láttam őt aznap egy másik nővel. Nevetett, azt kérdezte, miről beszélek - de megspóroltam neki a tagadásra szánt időt, mert megmutattam a róluk készült képet. Azt kértem, mondja meg Andinak az igazat - még ma.

A barátnőm néhány óra múlva már hívott is telefonon, hogy elmesélje, mi történt. Nem mertem megmondani neki, hogy már tudom... Mikor odáig jutott a beszámolójában, hogy "de legalább annyi jóérzés volt Andrisban, hogy magától elmondta a dolgot", mélyen hallgattam. Nem éreztem szükségét, hogy tovább fájdítsam a szívét.

Azóta sem tudom, jól cselekedtem-e. Nem akartam áruló lenni, de gyáva sem. Bízom benne, hogy nem a legrosszabb megoldást választottam - de bárkit kérdezek, mit tett volna a helyemben, mindenki mást mond...

Nyitókép: Shutterstock