Végtaghiányos baba növekszik a szívem alatt...

Olyan figyelmes: tudta, kell most nekem ez a csendes erőgyűjtés, mielőtt bemegyünk a vizsgálatra. Egy olyan ultrahangos vizsgálatra, ahonnan már tényekkel távoztunk: már felvételek rögzítik, hogy egy végtaghiányos baba növekszik a szívem alatt.

Érdekes, a férjemet nem törte le a hír. Mintha mosolygott volna, amíg az orvos magyarázott - és közben szorította, simogatta a kezemet. A testrészt, amin öt ujj helyett nekem három van. Ugyanúgy, ahogy a születendő gyermekünk kezein is.

Keresték, mi lenne nekem a jó, például elkísértek a Végtaghiányos Gyerekekért Alapítvány foglalkozásaira - de nem segített magamra találni. Az ottaniak már akkor érdekes dolgokkal foglalkoztak, aztán sportolók és művészek lettek belőlük. Talán bizonyítani szerették volna, hogy nem a másságuk ellenére, hanem azzal együtt lesznek kiemelkedőek.

Én nem ilyen voltam. "Csak" egy átlagos kislány akartam lenni. Nem rivaldafényre vágytam, hanem olyan gyerekkora, amit nem nehezítenek kínos megbámulások, összesúgások, kérdő tekintetek. És az élet most rám bízott egy hozzám hasonló pici babát, aki - legyen bár a legügyesebb, legokosabb, legvagányabb gyerek, aztán felnőtt - az adottságai miatt elsőre mindig megdöbbenti majd a környezetét.

Két évvel később...

Megint a kórház kapujában állunk, újra ultrahang vizsgálat miatt. Az orvosom késik, ezért van pár percünk kettesben a férjemmel. Egymásra mosolygunk, átölel - a "dologról" nincsen mit beszélni. Már mindent átgondoltunk akkor, amikor eldöntöttük, hogy újra babát szeretnénk. Újra 50 százalék esély van rá, hogy a következő gyerekünk is végtaghiánnyal születik - de mi akarjuk őt.

A most két éves kicsikémnek kevesebb ujjacskája van - de amit tíz ujjal meg lehet fogni, el lehet mozdítani vagy le lehet rajzolni, arra ő is képes. Értelmes, vidám gyerek, huncut arcocskával. A végtaghiány nem gátolja őt semmiben - ahogyan engem sem akadályozott meg abban, hogy most álmaim életét éljem.

Az elmúlt két évben rájöttem, hogy a korlátok nem körülöttem, hanem bennem voltak: a családi túlféltésből és az adottságaim miatt érzett szégyenből építettem. És a kisbabám ezeket törte össze azzal, hogy olyan, mint én - hogy példát kell mutatnom, hogy fel kellett nőnöm a nevelését jelentő érzelmi feladathoz. És mert rajta látom, hogy hat ujjal tökéletes - így végre saját magamat is megszerettem.

Én vagyok, aki megint félek. Az önelfogadás útjának nagy részét már megtettem, de még van előttem akadály.

Ha ő is örökölte azt a bizonyos gént, újra meg kell küzdenem a családom és a környezetünk kérdéseivel. "Miért kockáztattatok még egyszer?" "Már nem lehetett elvetetni?" És a legfájóbb, amit egyáltalán nem értek: "Nem gondolod, hogy amit csinálsz, az önzőség?"

Gondolataimból a zselé hidegségére eszmélek, az orvos már a hasfalamon csúsztatja az ultrahangos eszköz fejét. A férjem izgatott, szól, hogy nézzek gyorsan a kijelzőre. Odafordulok, és egyszerre megindulnak a könnyeim. Ott mozog a picikém. És ő is tökéletes.

Réka történetét Nyiri Zsuzsi jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock