Másnak is feltűnt vajon, hogy a 30-as, 40-es korosztály tagjai között rengeteg olyan nő van, aki úgy emlékszik az anyjára, mint egy komoly, szigorú, zord, apróságok miatt állandóan morgó asszonyra? Persze aki ettől eltekintve jó fej volt. Csak épp nem tudott lazítani. De vajon miről is van szó?
"Akárhová mentünk, apu mindig jókedvű és felszabadult volt, anyu meg szorongott: aggódott, hogy piszkos lesz a gyerekek ruhája, kitörik a cipője sarka, elkésünk, és különben is, mit szólnak ehhez a szomszédok? Volt, hogy a hegy tetején lévő játszóról kellett visszajönnünk, mert hirtelen eszébe jutott, hogy most kell bevásárolni, később nem ér rá a dolog" - meséli Orsi, egy harmincas lány a társaságból.
"Fura, de nálunk is ez volt. Fater volt a jó zsaru, anyu meg a rossz zsaru. Oké, ez természetes, hiszen ő volt velünk többet, rá maradt a fegyelmezés, a büntetés meg a többi piszkos munka, de a nyaraláskor sem tudott soha lazítani. Sóhajtozott, hogy nagy a kupi a faházban, és leszedte a fejünket, ha valaki véletlenül eltört egy poharat" - kontrázik rá egy másik, harmincas évei végén járó ismerős, Zita.
Miután többen is megosztanak egy-egy hasonló történetet a finom házi bor mellett, többünkben tudatosodik: sok mindent hoztunk át észrevétlenül ebből a női, párkapcsolati mintából.
Orsi vélhetően - legalábbis részben - emiatt volt egész életében hajlamos arra, hogy szabotálja kezdetben jól működő kapcsolatait. A férjével közösen szervezett programok pedig talán nem véletlenül érnek véget veszekedéssel.
Jó eséllyel köze van az anyai mintának ahhoz is, hogy Zitára a párja házsártos házisárkányként tekint, aki mindig morog valami jelentéktelen apróság miatt - ahelyett, hogy lazítana. Pedig szeretik egymást. Van, aki pedig szorong. Szorong, hogy elront bármit és mindent...
Na, most akkor álljon meg a menet!
- Szó sincs arról, hogy - kissé ironikusan szólva - egymás anyját szidnánk!
- Arról sem, hogy minden negatív jellemvonásunkat és személyiségjegyünket az anyai attitűdre vezetnénk vissza.
- Még csak nem is arra akarok kilyukadni, hogy a kettő közül bármelyik szülő múltbéli viselkedése mentség lehet azokra a hiányosságokra, amelyek az önfejlesztés tudatosságával bármikor pótolhatók (lennének).
Ugyanakkor... ugyanakkor érdemes megállni egy pillanatra. Kik is ezek a nők? A manapság hatvan-hetven körül járó asszonyok? Zömében Istvánnék, Lászlónék, Sándornék és Lajosnék, akik közül rengetegen saját maguk szabotálták a saját boldogságukat azzal a vasszigorral, amiből ők maguk emeltek falat önmaguk köré. Téglákból, amik a makulátlan otthoni rendet állandóan a vasárnapi erdei kirándulás elé helyezték. Vajon miért szívatták, szívatják magukat sokan közülük még ma is?
Nos, menjünk egy kicsit vissza az időben még jobban - hiszen ők a WE CAN DO IT generáció tagjainak gyermekei! Azoké a nőké (nagyanyáinké), akik között még ritka volt, aki gimnáziumot végezhetett, egyetemről pedig aligha álmodhattak.
A háború után megfogyatkozott férfi létszám miatt mégis munkába kellett állniuk. Aztán jöttek az 50-es évek, az egyenlőség (papíron). És az elvtársnőket beparancsolták a gyárakba és az irodákba, a boltokba és az éttermekbe - és ott ugyanúgy és ugyanannyit dolgoztak, mint férfi kollégáik. Egy gond volt csak: mindeközben a férifakat elfelejtették beparancsolni a konyhába. Így otthon továbbra is csak és kizárólag a nőnkra várt a háztartás minden gondja, valamint a gyereknevelés oroszlánrésze. Mindeközben a férfiak kipihenhették azt a munkamennyiséget, amit a feleségeik is ledolgoztak.
Anyáink pedig ebbe nőttek bele, ez volt számukra a női minta: egy nőnek munka után is 100%-osan helyt kell állnia a háztartásban. Ám annak ellenére, hogy ők már jártak egyetemre, kiélvezték a szexuális forradalom minden áldását és átkát, vagány, summa cum laude minősítéssel végzett, munkájukban sikeres nők voltak, a párkapcsolatra, a házasságra, a családra nekik sem volt receptjük.
Próbáltak hát mindenkinek megfelelni az egyetlen női minta szerint, amit ismertek: anyáik mintája szerint. Ha szerencséjük volt, automata mosógéppel és nagy teljesítményű porszívóval, de egyéb könnyítésben még nem igen volt részük.
Szorongtak, persze, hogy szorongtak - feszültek és agyonhajszoltak voltak, tele megfelelési kényszerrel. Nemcsak fáradtak voltak, de tanácstalanok is: amiben anyáik felnőttek, az már elmúlt, nem működött, ám ők a saját világukban még nem tudták, merre az arra.
A mi generációnk - nemcsak a nőké, a férfiaké is! - feladata felismerni mindazt, amiben anyáink és nagyanyáink éltek. És munkájukat elismerve tenni, tenni azért, hogy nekünk - és a lányainknak, az utánunk jövőknek - már legyen mozgásterünk, valódi választási lehetőségekkel. Hogy mi már ne szorongjunk, ne szabotáljuk a kapcsolatainkat, ne viselkedjünk házisárkányként, ne égjünk ki idő előtt...
...hogy mi már kényszerek nélkül önmagunk lehessünk, szabadon...
Nyitókép: Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
