A nővérnek csak egy hulla, nekem az anyám...

"Hányasba tetszenek menni?" - kérdezte a nővér, majd a kórterem számát hallva türelmet kért, mondván, oda most nem mehetünk be. Ekkor még osztályátadásra vagy vizitre gondoltunk.

És még a hatalmas párnákat is elnyelő hatalmas szatyrok láttán - melyek onnan kerültek ki - sem fordult meg más a fejünkben. Nem volt rohangálás, újraélesztési kísérlet, pánikhangulat, ahogyan azt a filmekben látod. Türelmesen álldogáltunk hát a kórterem ajtaja előtt, de mikor az kinyílt, még mindig nem mertünk engedély nélkül belépni azon. 

Forrás: Shutterstock

"Van egy hullám!"

Egy több fős csoport sétált ki a teremből. Egy szemtelenül fiatal, fehér köpenyes, még alig doktornőt - ha nem rezidenst - követett néhány zöld ruhás ápolónő. Izgatottságnak, érzelmi feldúltságnak nyoma sem volt. Így csak akkor vágott fejbe a felismerés, amikor az egyikük a kezébe vette a telefonkagylót, és ennyit mondott: "Van egy hullám." Majd a halál beálltát is bediktálta.

Továbbra is tanácstalanul álldogáltunk a folyosón. Önkéntelenül kérdeztem egy időt, majd legyintettem, hogy annak az okostelefonnak bizonyosan nem jól jár az órája. Hiszen még legalább 10 perc volt a "halál megadott időpontjáig". Így a sajátomat is elővettem, de az ugyanazt mutatta, mint az előző. Nem értettem.

Más azonban ennél jóval inkább zavart. A pár pillanattal korábban hallott mondat visszhangzott a fejemben. Vajon ez a protokoll, így adják át kórházi berkeken belül, hogy elhunyt valaki?

Tudom, és értem azt, hogy nem lehet minden beteg elvesztésébe "belehalni". A személyzetnek a saját érdekében tanácsos érzelmileg távol tartania magát az ápoltaktól. Másfelől azonban nem érdemelne ennél több méltóságot bárki? Esetleg nem lehetne nem a várakozó hozzátartozók füle hallatára továbbítani az intézményen belül a rossz hírt?

Forrás: Shutterstock

Míg ezen kattogott az agyam, visszapörgettem az előző napi kórtermi eseményeket. Kik voltak azok, akik a látogatásunkkor a legrosszabb állapotban voltak. Csak találgatni tudtam, vajon melyikőjük az, aki örökre 2017-ben ragadt, és már soha nem lép át az új esztendőbe velünk. Egy biztos: december utolsó estéjén valakinek odabent már nem tudunk majd boldog új évet kívánni.

Amikor beléphettünk, azonnal előtűnt egy fehér paraván, mely az elhunytat különítette el a bent fekvőktől. Az egyik beteg zokogva ült a mellette levő ágyon. Egész délután itt volt a lánya, mondta, még beszéltek, és a lány simogatta, törölgette az édesanyját. Mikor elment, öt perc sem telt el, és az anya elhunyt.

Csak azután megyünk el, hogy lélekben elbúcsúztunk

Úgy éreztem hát, hogy volt ebben az eltávozásban valami misztikus, természetfölötti, Istentől származó törvényszerűség. Sokaktól hallottam már, hogy azután mennek csak el, miután lélekben elbúcsúznak szeretteiktől. S bár az asszony, ott a paraván mögött, már tudtam, hogy nem lélegzik, képtelen voltam - a nővér szavait idézve - a hullát látni benne. Egy olyan ember volt számomra, aki már soha többé nem ölel, nem zárja őt sem a karjaiba senki, nem érez, nem szívja magába a Nap éltető sugarait. De még így is több, mint egy test, egy burok. A lelke és a szelleme számomra még ott feküdt azon a rideg kórházi ágyon, a paraván mögött.

Alig fél óra telt el, és megérkezett egy magába roskadt, vékony, törékeny kis fiatal nő. Rázkódó vállakkal sietett be a kórterembe, és köszönt az ott lévőknek, majd egy pillanatnyi tétovázás után, csendben a paraván mögé lépett. Szemében még ott volt a hitetlenség. A férje tanácstalanul toporgott mögötte, mi pedig egy másik ágy mellett. Zavartan és az együttérzéstől megrendülten. Nem hallatszott más a síri csendben, csak a halk, fel-feltörő zokogás a paraván mögül. Az asszony lánya ma kétszer búcsúzott. Először a viszontlátás reményében, most azonban örökre.

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?