Meleg vagyok, de ettől nem leszek "más"

- Mégis meg kell kérdeznem: hogyan fogadtad a másságodat? Lehet-e egyáltalán valami természetes, amit a mai napig másságként aposztrofálunk?

- "Nem érzem magam másnak. Soha nem is éreztem, hogy a nemi identitásom határozna meg. És nem tudok beszámolni "klasszikusnak" számító nagy érzelmi mélységekről vagy öngyilkos gondolatokról. Kamaszként eszméltem rá, hogy engem a fiúk izgatnak. Nézegettem a srácokat, és jólesett. Nem volt ebben semmi tudatosság, jött magától. Furcsa volt, de nem ijesztő. Aztán a bizonyosság kedvéért még barátnőm is volt. És persze, nem az volt a kérdés, hogy meg tudom-e csókolni. Hanem inkább az, hogy érzek-e közben vágyat is. A szó legszorosabb értelmében mondhatom, hogy nem mozgatott meg bennem semmit.

Talán könnyebb lett volna, ha nem 16 évesen tudatosul bennem a másságom. De nekem ez nem is másságot, hanem inkább teljességet jelent. Ám ettől függetlenül, nem akarom a homlokomra tetováltatni. Nem a külsőségekben akarom megélni az identitásomat, de persze jólesne, ha félelmek nélkül foghatnám meg a párom kezét - akár az utcán vagy egy kávézóban. Könnyebb lenne úgy élni, hogy nem kell kontrollálni a tetteimet.

Vidéki srácként azért azt könnyen felmértem, hogy nem lesz egyszerű színt vallani. De még a mai napig sem az. Persze nem magam miatt, sokkal inkább a környezetem szempontjából. Anyukám sírt, apukám hallani sem akart róla. Pszichológushoz cipeltek, és éveken át reménykedtek. Anyukám sokáig azt hitte, hogy majd egyszer mindez elmúlik vagy megjavul. Abba a tévhitbe ringatta magát, hogy ő rontott el valamit. Pokolian fájt, ahogy zokogott a pszichológusnál, és siratta a jövőbeli életemet. Tévképzeteket gyártott a rám váró nehézségekről, a kitaszítottságról, az AIDS-ről és a lecsúszásról. Azzal érvelt, hogy így semmire sem vihetem majd az életben, mert sehol nem fognak megtűrni.

Húsba maróan fájtak a szavai, mert semmi mást nem szerettem volna tőle, csak, hogy azt mondja: ha egy férfival leszel boldog, akkor legyél boldog egy férfival. Azóta hatalmas utat járt be: volt, hogy nem beszéltünk a dologról. Volt, hogy egyáltalán nem is tartottuk a kapcsolatot. Aztán egyszer csak megértette, hogy vagy elfogad, vagy elveszít - szerencsére az előbbit választotta.

És az is tagadhatatlan tény, hogy kezdetben hiányzott a család támogatása, de nem lenne fair hibáztatni őket. Mert ahogy a fővárosba költöztem, kitárult előttem a világ: ismerkedhettem, és élhettem a valódi életemet - a maguk sajátos buktatóival, fűvel-fával kavaró melegekkel, megcsalásokkal és hatalmas pofonokkal. Ugyanakkor nem adtam fel a reményt, hogy találjak valakit, aki ugyanúgy hisz a monogámiában, mint én. Mert sajnos az nem csak egy városi legenda, hogy a hűség a melegek körében nem elsődleges szempont. Számomra viszont egy párkapcsolat alapját jelenti. Ezért idő kellett hozzá, mire társra találtam.

Közös életet tervezünk, és igen, van jövőképünk. Szeretnénk együtt megöregedni, törvényesen is összetartozni, gyereket nevelni, és a verandáról nézni az unokákat. Tudod, talán azt volt a legfontosabb megértenem, hogy soha nem szabad feladni a vágyaimat. Tizenhat évesen a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy huszonhat éves koromra saját vállalkozásom és kiegyensúlyozott párkapcsolatom lesz. Mégis megtörtént."

Nyitókép: Shutterstock