Nem lettem színésznő, mert nem térdeltem le…

Kíváncsian várjuk, hogy milyen reakciók fognak érkezni erre a történetre. Amikor egy híresség áll elő egy karrierjét meghatározó zaklatásos sztorival, nagyon hasonló koncepciókkal állnak elő az áldozathibáztató kommentelők:

"Neki fontosabb volt a karrier, mint a szexuális méltóság. Akkor pénztártól való távozás után ne reklamáljon!"

"Annak lenne csak joga utólag hisztizni, aki nemet mondott, és emiatt nem lett belőle senki."

Hát akkor álljon itt Anna története, akinek a fentiek alapján "lenne joga reklamálni", csak mivel pont emiatt nem lett ismert színésznő, az ő története nem rengette meg a világsajtót. És számos más sorstársáé sem. De szinte biztosak vagyunk abban, hogy az, aki semmiképpen sem akar szembesülni azzal, hogy ez egy létező társadalmi probléma, az most is fog találni valami nyakatekert magyarázatot arra, hogy miért érdemelte meg. Ha pedig megérdemelte, akkor minden úgy van jól, ahogy van! És már nem is kell attól szorongani, hogy bárkivel történhet igazságtalanság... Ugye?

Arról, hogy az áldozathibáztató szemlélet mennyire lebutít egy összetett problémát, ITT és ITT írtunk.

"Semmi olyan nem történt velem, ami annyira megrázó lenne a színház vagy az előadóművészek világában. Ez - ahogy mondani szokás - benne van a pakliban. Csakhogy én naiv kislányként azzal áltattam magam, hogy a döntés a kezemben van. Azt hittem, hogy dönthetek, hogy akarok-e egy szerep kedvéért ellenszolgáltatást nyújtani a testemmel. Hinni akartam, hogy kemény munkával, kitartással és szorgalommal megvalósíthatom az álmaimat. De az élet hamar felrázott.

Forrás: Shutterstock

Megszoksz, vagy megszöksz. Én megszöktem. Feladtam az álmaimat, hogy megmentsem a lelkem. Nem is bántam meg, de a mai napig fáj. Fáj az emlék és a tudat, a kétség, hogy nem azon múlott, hogy elegendő tehetség szorult-e belém. Hanem azon, hogy nem térdeltem le, amikor kellett volna.

Tényleg nem hittem, hogy ilyen létezik. A hétköznapi visszaélésekre fel voltam készülve. Például arra, hogy megkörnyékez egy idősebb fazon a munkahelyen. Bókol, udvarol. De ezekre a nyílt, kendőzetlen sarokba szorító ajánlattételekre nem számítottam. Ezek az alakok csak eléd állnak, és azt mondják: 'Szopjál le!' Nekem szerencsém volt, mert - ha az utolsó utáni pillanatban is, de - mindig nyertem egérutat.

Hogy mit értek az utolsó UTÁNI pillanat alatt? Hát például, hogy megujjazott, de legalább a konkrét aktusra nem került sor. Még most is megfeszül a testem az emlékétől. Érzem, ahogy szorítottam a lábam, ahogy kalapált a szívem. Vergődött a testem, de a tudatom valami csoda folytán kitisztult. Mert nyilván akkor vetette rám magát, amikor a legkevésbé sem számítottam rá. Ez például egy csapatépítőn esett meg, ahol hamar visszavonultam, mert nem volt ínyemre a 'részegedjünk le, mert értelmiségiként megtehetjük' buli. Csak sajnos nem bizonyult jó ötletnek. Egyszeriben arra ocsúdtam, hogy az ágyamban találtam az ötvenes részeg fazont, aki ott maga volt az atyaúristen. Nem finomkodott. Nem cirógatott. Arra eszméltem fel, hogy az egyik kezével ujjaz, a másikkal a mellemet markolássza. És már majdnem betette, amikor...

Forrás: Shutterstock

Az egészben az a legvisszataszítóbb, hogy még te próbálod jobb belátásra bírni. Halkan kérlelni, hogy ne tegye. Nem akarsz cirkuszt, nem akarod lejáratni. Hiszen tiszteled, bassza meg, felnézel rá! Miért teszi ezt veled? Miért pont veled? Én a mai napig nem bírom elengedni az önvádat, hogy tényleg nem bennem volt a hiba.

Végül úgy menekültem meg, hogy megharaptam az ujját. Valószínűleg jó erősen, mert egy pillanatra elengedett. Én pedig azonnal kiszaladtam a szobából. A 'jó ember' meg lerohant, és kertibútor egy részét ripityára törte, miközben azt üvöltötte, hogy csendre van szüksége a pihenéshez. Egy darabig még őrjöngött, aztán valahol a tábortűz közelében eldőlt, és elaludt. A többiek pedig azzal rendezték le, hogy vigyázni kell Pistivel, ha sok töményet iszik. Nem szabad feldühíteni."

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?