Te a nővéred helyett születtél meg...

Amúgy mind a hatan komoly pszichiátriai problémákkal küzdöttek. Szorongás és alacsony önértékelés jellemezte őket, mely arra volt visszavezethető, hogy szüleik annak idején nem tudták feldolgozni a gyászt, és elvárásaikat a következő gyermekre nyomták.

Az ő életét élem?

Alig több mint fél évszázaddal ezelőtt még mindenki ismert legalább egy szülőpárost, aki eltemette gyermekét. Marikák, Erzsikék, Jolikák, Jancsikák és Misik születtek, és mentek el fájdalmasan korán. Aztán születtek a kistesók, és kapták ugyanazt a nevet: Marika, Erzsike, Jolika, Jancsika vagy Misi. Kisfiúk és kislányok, akik egy egykor élt gyermek nevét kapták - és egy nehéz cipelnivalót a sorstól: pótolniuk kellett valakit, akit nem ismertek, versenyezniük kellett valakivel, akiről semmit sem tudtak, és enyhíteniük kellett egy fájdalmas űrt. Gyógyítaniuk gyászoló szüleik sebeit.

A kutatók szerint a helyettesítő gyermek elhunyt testvére árnyékában él: vagy meg akar felelni szülei elvárásának, és hasonlítani akar az elhunytra, de mivel ez lehetetlen, kétség támad benne, hogy ő értékes, szerethető-e. Vagy gyötri őt az önvád, amiért ő él, a szülők által sokat emlegetett, és sokszor túlidealizált testvér pedig nem.

Annak ellenére, hogy mindez egy letűnt kor jelenségének hat, helyettesítő gyermekek ma is élnek közöttünk:

Böbe és Erzsébet

A negyvenes évei elején járó Erzsébet - vagy, ahogy mindenki nevezi, Böbe -, nagyon sokat tud Erzsébet nevű nővéréről, aki kilenc évesen, egy osztálykiránduláson fulladt vízbe. "Nagyon jó kislány volt, engedelmes, visszahúzódó, akivel sokszor kibabráltak az osztálytársai. Orvos szeretett volna lenni. Sokszor nyúzta a szüleimet, hogy szeretne kistestvért. Végül kapott is egyet: megszületett a nővérem, aki csupán hathetes kisbaba volt, amikor a tragédia történt."

Az elhunyt gyermek része maradt a család életének, a fotója kint volt - és kint van ma is - a szekrényen, a többi testvér fotójával együtt. "Minden születésnapján, halottak napján és karácsonykor kimentünk a sírjához. Ez a normál életünk része volt."

"A szüleim nagyon féltettek. Engem is, és a nővéremet is. Mindentől óvtak, de a víztől különösen - nem tanulhattam meg úszni sem" - emlékszik vissza Böbe.

A "helyettesítő gyermek" akarva-akaratlanul is be akarja tölteni az űrt, meg akarja gyógyítani a gyászt, amelyet a szüleiben érez. Böbe sokáig igyekezett, hogy jó és szófogadó legyen, egy ideig gondolkodott az orvosi pályán is. A kilencedik születésnapjához közeledve aztán feléledt benne a félelem: mi van, ha ő is meghal?

"Nemcsak kilenc évesen, de sokkal később is volt halálfélelmem. Azt gondoltam, hogy én is korán fogok meghalni. Ez a gondolat vezetett később a megtérésemhez: amikor megértettem, hogy Isten egyedi és megismételhetetlen teremtménye vagyok, és a sorsom az ő kezében van, megnyugodtam és békességem lett. A szüleimre nem neheztelek, inkább megértem őket: nehéz lehetett elveszíteni egy gyermeket, és amúgy is: a szüleimnek is voltak testvéreik, akik ugyanazt a nevet viselték, mint korábban elhunyt öccsük vagy húguk. Tehát, úgy tűnt, nekik ez teljesen normális."

Lonni és Ilona

Viszont egyáltalán nem törvényszerű, hogy különösebb hatással legyen valakire a tény, hogy elhunyt testvére nevét viseli. Ilyen például Ilona - a derűs, szeretetteli nő, sokszoros nagymama -, aki szintén "helyettesítő gyermek". Mondjuk, ő nem számít klasszikus esetnek, mivel édesanyja jóval az ő születése előtt vesztette el Ilona nevű kisbabáját. Továbbá nem is az ő ötlete volt, hogy az ezt a nevet adják a 17 évvel később született kislányának.

"Édesanyám 18 évesen szülte az első gyermekét, Ilonát. Nagyon magára hagyatott volt: a férje nem szerelemből vagy szeretetből vette el, és nem volt senkije, aki taníthatta volna őt egy újszülött ellátására. Bár kevés teje volt, ez nem lett volna baj, hisz' mi, későbbiek felnőttünk anyatej melletti "mellétáplálással". Ilona azért halt meg, mert a nyelvcsap lenövés megakadályozta őt az eredményes szopásban. Ez egy kis bőrlebeny a nyelv alatt, amit egy kis csipesszel fel kell szabadítani, hogy a nyelv segítségével megfelelő szívóhatást tudjon kifejteni a baba: vagyis a nővérkém néhány hónapos korában gyakorlatilag éhen halt."

Az édesanya ezt követően három fiúnak és egy leánynak is életet adott, majd megszületett a legkisebb gyermek, akinek a nagyobb testvérek az Ilona nevet szánták. Ilona azon kevesek közé tartozik, akik szeretik a nevüket. "Persze nem megszokott az, ahogyan a testvéreim - akik nagyon szerettek, és örültek nekem - becéztek. Senkit nem ismerek önmagamon kívül, akit Lonninak vagy Loninak neveznének. Kamaszkoromban még jobban megszerettem a nevem, amikor Kosztolányi Dezső Ilona című versével találkoztam. Az irodalom és a matematika fontos szerepet játszott az életemben, akárcsak a gyülekezeti elfoglaltság. Isten házába kisgyermekkoromtól kezdve járok: kislányként hétköznap kétszer mentem, vasárnap pedig 5-6 órát töltöttem az imaházban."

Ilonának is a hit segített abban, hogy életét, családi kapcsolatait, fájdalmait megértse, elfogadja. Békét kötött Istennel, múltjával, szeretteivel: "Édesanyámra sem a nevem miatt, sem másért nem neheztelek. Tragikus élete volt, apám öt gyerekkel hagyta el, akkor, amikor édesanya még csak 44 éves volt. 12 éves voltam, amikor elkezdett oldódni magába fordultsága, és mesélt az életéről. Megértem őt."

Nyitókép: Shutterstock