3 perc alatt egy kilométer - avagy a maratonfutók árnyékában

De mi van akkor, ha valakinek nem hobbi, hanem munka a futás? Mint például Papp Krisztinának, közép- és hosszútávfutó olimpikonnak és sokszoros magyar bajnoknak.

- Első kérdésként egyből rátérek a kényes pontra: hogy éled meg azt, hogy pályafutók sokkal kevésbé vannak rivaldafényben, mint a hosszútávfutók?

- "Az atlétikának nem igazán kiforrott a marketingje. (Nevet.) Bár ezen most Baji Balázs sikere javított valamit. Sok szép sikert ért el a magyar atlétika és dolgoztak mások is azon, hogy az atlétika megítélése jobb legyen. De én nem a rivaldafényért futok, hanem mert ez a munkám. Úgy, ahogy más 8 órát dolgozik egy irodában, addig én 8 órát foglalkozom a futással. Nyilván ez nem azt takarja, hogy 8 órát körözök a pályán. De azért a heti átlag az olyan 140 km körül mozog. Azt meg már megszoktam, hogy valamiért a félmaraton, maraton és az ezek feletti távok vannak kiemelt helyen. A rövidebb távokat valahogy nem tudják hova tenni az emberek."

- Hogyan estél szerelembe a futással?

- "Nehezen. (Nevet.) Judóztam, és egyáltalán nem akartam futó lenni. Viszont kiderült, hogy a judóhoz nincs túl sok tehetségem, és ezzel párhuzamosan elindultam egy megyei versenyen az akkori tornatanárom nem gyenge nyomásgyakorlására. És második helyen értem célba. Egyetlen lány volt előttem, aki már jó ideje futóként edzett. Ez azon túl, hogy mindenkit meglepett, azt is sejteni engedte, hogy nekem ehhez van tehetségem.

Másrészről egyfajta menekülés is volt a futás, egy biztonságos mentsvár. A közösség ereje, a valahova tartozás, a biztonság érzetét adta. Nem mellesleg elég gyorsan jöttek a jó eredmények, és ez egyre inkább azt mutatta nekem, hogy van helyem a futósportban. A körülményeim persze nem voltak ideálisak, de sokan segítettek, hogy elindulhasson a pályafutásom.

17 évesen magántanuló lettem, mert már alig tudtam bejárni az órákra a versenyek miatt, és közben diákmunkát is vállaltam, hogy fent tudjam tartani magam. A szüleim elváltak, és anyukám nevelt, de anyagilag nem úgy tudott támogatni. Én pedig megláttam a futásban rejlő lehetőségeimet. Húsz évesen bekerültem egy csillivilli világba, és hatalmas nevekkel versenyeztem együtt. 4-5 csillagos szállodákban aludtam, és bejártam a világot. Ha nincs a futás, akkor ezekre valószínűleg esélyem sem lett volna."

- Mi tartja benned a lelket?

- "Mindig megvannak a kitűzött célok, feladatok. Az újabb kaland. Egy ilyen kaland volt számomra a maraton is. Leszögezhetjük, hogy nem vagyok maratonfutó. Rotterdamban debütáltam ezen a távon (2:36:59-es idővel), de ettől még maradtam a megszokott rövidebb távoknál.

Ez egy kihívás volt, ami komoly felkészülést igényelt, és nem utolsó sorban hatalmas önismeretet is. Igazából nekem a futás sokkal inkább erről szól: egy belső munka, aminél aztán vagy kijönnek az eredmények, vagy sem. Ezáltal az évek alatt sok minden változott: türelmesebb lettem. Ez anno egyáltalán nem volt rám jellemző. Gyorsan akartam jó eredményeket. Fizikálisan viszont jobban vagyok, mint húszévesen. Azt nem mondanám, hogy könnyebben regenerálódom, inkább máshogy. Viszont, ha sérülés van, akkor nagyobb a baj, és hosszabb a felépülés. Szóval: 'Semmi sem állandó, csak a változás maga.' /Hérakleitosz/"

- A beszélgetés végén még megkérdeztem Krisztától, hogy egyébként edzéseken milyen perc/per kilométereket fut. Kicsit elfancsalodva bevallotta:

- "Tavaly jobb volt. Akkor 2:50 (értsd: 2 perc 50 másodperc) idén csak (!) 3 perc/km körülieket."

Nyitókép: MTI/Czeglédi Zsolt