Egyetlen választásom volt: túlélni

Saját szemével látta a háború kirobbanását, a megszállást, a kitelepítések borzalmát. Sok év telt el az 1956-os menekülése óta. Az élet egy cseppet sem kímélte, de a ma 83 éves, Amerikában élő idős asszony mégis képes a meghurcoltatásuk ellenére is végtelen emberséggel mesélni az elmúlt évszázad eseményeiről. Tudom, hogy első kérdésem nem a legmegfelelőbb, de önéletrajzi regényét olvasva végig ez lüktetett bennem:

"Hogy lehet mindezt túlélni?"

Ilona a maga jóságos tekintetével elnézően mosolyog rám, és könnyed természetességgel válaszol: "Ahogy az önéletrajzi regényem eredeti címében áll: 'Az egyetlen választásom' (Magyar kiadásban Vasfüggöny kölnivel, Magyarország 1942-1956 címen jelent meg) vagyis ez volt az egyetlen járható út a túlélésre. Egyszerűen történtek a dolgok, mi pedig napról napra sodródtunk az árral. Nem volt idő félni, kétségbeesni, de még feladni sem."

Kislány korában úrilányként élt, aztán egyik napról a másikra mindenük odalett az államosításnak köszönhetően.

Hogy zajlott ez?

Tényleg mindenünk odaveszett. A családi vállalkozásból - ami Molnár és Moser néven vált ismerté - egyszerűen kipenderítették az apámat 1949-ben. Még az aktatáskáját sem vihette magával.

Ha viszont a jó oldalát akarom látni, akkor az mindenképpen pozitív, hogy az édesapám eredeti hivatásának, az orvoslásnak szentelhette az életét. Én pedig az írásnak. Hiszen, ha megmaradt volna a vállalkozás, akkor nekem kellett volna átvennem az irányítását, mint legidősebb gyereknek.

Születésemtől kezdve erre neveltek, és én ezt egyáltalán nem bántam. Csak az élet nem így akarta. Ám mélyen hívő katolikus családunkat nem tudta megtörni a nélkülözés. Előtte sem egy kiváltságos helyzetnek tekintettünk a vagyonunkat, hanem a következetes munka gyümölcsének. A szüleim alázatra és tiszteletre neveltek, és mások megsegítése is mindig előtérben volt.

Az önéletrajzi regényed 1956-ban a szabadulásotokkal ér véget. (Ilona kérte, hogy tegezzem.) De előtte még három gyermeknek is életet adtál.

Nem tűnt félelmetesnek a kommunista terror közepén a gyerekvállalás?

Nem. A gyerek áldás. Számunkra nem volt kérdés. Hatalmas szerelem szövődött köztem és a férjem között. Az egymás iránt érzett összetartozás, szeretet segített bennünket az utunkon. Életet adni a lehető legnagyobb boldogság, semmihez sem fogható.

Mi akkoriban a származásunk miatt "rovarnak" számítottunk. Még pár évig szükség volt itthon a férjem mérnöki szaktudására, de amint kinevelték a következő generációt, már haszontalanná váltunk volna. Így nem volt más választásunk, mint a menekülés.

Hogyan birkóztatok meg a múlt árnyaival?

Koszosan, sárosan, három apró gyerekkel és hat pelenkával értünk Ausztriába. Fenomenális érzés volt szabadnak lenni, de teljesen nulláról kellett kezdenünk mindent. Habár hosszú éveken át nagyon nyomasztó álmaink voltak Magyarországról, nem süllyedhettünk önsajnálatba, előre kellett néznünk. Mindig. Ennyi a titok.

Nyitókép: Wikipedia