A paralimpikonoknak nem jár a rajongás? - Interjú Sors Tamással

Az egész ország olimpia mámorban úszott, és egy emberként tapadtunk a képernyők elé. Mert megbabonázott minket a kitartás, az elszántság és a végtelen teherbírás, ami az olimpikonok teljesítménye mögött áll.

Sőt, néha még emberfelettibb teljesítményt követel egy-egy paralimpia győzelem. De meséljen a részletekről Sors Tamás kétszeres paralimpikon, a Magyar Érdemrend középkeresztjével kitüntetett, mindemellett jogi tanulmányokat folytató 25 éves sportember!

Nyilván mindenkit az érdekel első sorban, hogy hogyan birkóztál meg a saját másságoddal, különbözőségeddel. Hogy küzdötted fel magad az élvonalba?

Igazából sosem éreztem magam másnak. Persze akadtak nehéz helyzetek, de nem mondanám, hogy nagyon nehezen dolgoztam volna fel, hogy hiányzik a jobb kezem egy része. Pontosabban nekem nem hiányzik, mivel soha nem is volt. Így születtem, nekem ez a természetes. Ezt erősítette bennem az az elfogadó közeg is, ahol szocializálódtam: az uszodában - ahová 7 éves korom óta napi szinten járok - úgysem tudtam takargatni. Sokkal egyszerűbb volt megbarátkozni vele.

Első olimpiai aranyérmedet 17 évesen szerezted Pekingben. Felállhattál a dobogó legfelső fokára, neked szólt a Himnusz. Hogyan lehet megbirkózni ezzel kamaszként?

Azért nem volt annyira meglepő. Mármint ez nem villámcsapásként ért engem, hanem sokat, nagyon sokat dolgoztam azért, hogy ez megtörténhessen. Nem volt mindig egyszerű: nekem is, mint bárki másnak, aki versenysportra adja a fejét, meg kell küzdenem a gyarlóságaimmal. Le kellett küzdenem a lustaságot, és a legnagyobb hidegben is fel kellett kelnem, hogy suli előtt meglegyen a reggeli edzés. Ez hajnali kelést, egyedül buszozást, majd csobbanást jelentett a nem éppen kellemes hőmérsékletű vízbe. Aztán délután újra uszoda. És persze le kellett mondanom az "átlagos" kamasz évekről. Persze néha elcsábultam egy-egy buli erejéig, de a végén mindig csak lelkiismeret-furdalás lett a vége.

Mennyire veszed zokon, hogy a parasportolókat nem övezi olyan jellegű rajongás, mint ép társaikat?

A reflektorfény nem hiányzik. Öncélúan nem szeretem mutogatni magam, de ha elismerik a munkámat, az természetesen jólesik. Ami viszont tényleg nehéz, hogy a parasportolók jóval kevesebb támogatásban részesülnek az ép sportolókhoz képest. Így sokan nem tudják folytatni a versenyzést, hiszen muszáj dolgozniuk a megélhetésük miatt. Ezt nehéz látni.

Szerencsére én néha kapok egy-egy felkérést, mint például az Unicum kisfilmje. Nagy megtiszteltetés volt szerepelni benne, és nem mellesleg az éppen csak elkészült Duna Arénában úszhattam... Mint ne mondjak, álomszerű volt! Arról nem is beszélve, hogy közben tudatában voltam annak, hogy ezáltal a parasport népszerűsítéséért is tehetek.

Nyitókép: Origo