Lehet az ilyen állapot átmeneti, mint ahogy az sok kamasz életében előfordul, de lehet mélyen gyökerező probléma is.
"20 hónapos voltam, amikor anyám meghalt. Utána hosszú ideig nem ettem, mesterségesen tápláltak. Aztán nagy nehezen megszoktam, hogy enni kell, de soha nem okozott örömöt az élmény. Nincs kedvenc kajám, és kötelező rossznak érzem, hogy egy nap egyszer legalább enni kell."
Egy barátnőm szájából hangzottak el ezek a mondatok, és bár tudom, hogy szélsőséges eset az övé, de nagyon jól mutatja, mennyire mélyen is tud gyökerezni ez a probléma. Az evészavarra napjainkig nem találtak egyetlen egyértelmű okot. Összetettségét mutatja, hogy kell hozzá hajlam, kiváltó ok, fenntartó tényező, ezek pedig pszichológiai, biológiai és szociokulturális eredetűek lehetnek.
Beláthatjuk, hogy ami ennyire komplex, azt nem lehet azzal meggyógyítani, hogy beszólunk: "Láttad te magad mostanában a tükörben? Mert elég szarul nézel ki! Enni kéne valamit, nem gondolod?"
"Teli torokból üvölt velem a párom, hogy azonnal mondjam meg, mit ettem... és hát semmit. Ezt naponta eljátsszuk. Az ismerőseim is szekálnak. De, ha üvölt is a párom minden nap, és mindenki azt kérdezi köszönés helyett, hogy ettem-e már ma, attól nem jön meg az étvágyam..."
Én is így szoktam jelezni a környezetem felé, ha baj van. Kétszer volt olyan helyzet az életemben, mikor a párkapcsolati problémám és a vele párosuló önértékelési zavarom késztetett arra, hogy megvonjam magamtól a kaját. Azt hiszem, büntettem magam, vezekeltem, vagy talán önpusztítás volt a cél - nem tudom. Egy biztos: mindkétszer hamar eljutottam abba az állapotba, hogy egyáltalán nem voltam éhes, és ha ettem is, óriási bűntudatom volt. Egyik esetben 42 kilóra, a másikban 45-re fogytam.
Hiába mondta nekem bárki is, hogy túl vékony vagyok, egyek és hízzak egy kicsit. Én a szomorú bólogatás mögött titokban örültem az ilyen megjegyzéseknek, és biztos voltam benne, hogy csak irigységből próbálnak meg evésre buzdítani. Egyáltalán nem volt betegségtudatom.
Arra, hogy a viselkedésem kóros, akkor jöttem rá, amikor sikerült kilépnem a második rossz kapcsolatomból, és gyökeresen megváltozott az életem. Új szerelem talált rám, pozitív impulzusok értek, terhes lettem, majd gyerekem lett. Az, hogy szakember segítsége nélkül megtaláltam a helyes utat, csak a szerencsémnek köszönhető, és biztos vagyok benne, hogy nem stabil gyógyulás. Ha holnap csalódás érne, vagy negatív fordulat jönne az életemben, biztos, hogy újra az étel megtagadásában látnám a megoldást. Mélyen kódolva van bennem a hajlam.
Csak szakember segítségével lehet ettől a kényszeres, rossz beidegződéstől megszabadulni. Fel kell tárni a hajlam eredetét, a kiváltó okot, és meg kell próbálni felszámolni a fenntartó tényezőt is egy szakember, a család és a környezet segítségével - még mielőtt nagyobb bajt okoz. Komplexen, mint amilyen komplex maga a betegség is.
A környezet felelőssége átlátni a helyzetet, megérteni, mit él át az, aki ezzel a viselkedési zavarral küzd, és a tanácsok helyett a segítség módját megtalálni.
"Nincs kedvenc kajám, és egy kötelező rossznak érzem, hogy egy nap legalább egyszer enni kell... Szoktam venni háztartási kekszet, 1kg elég egy hónapra. Azt szoktam "enni", hogy csönd legyen..."
Nyitókép: iStockphoto
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.