Bruegel: A festő, aki rejtjelekkel próbált megmenteni egy várost

A 16. században oly divatos itáliai utazást ő sem hagyta ki, de társaival ellentétben nem nyűgözte le Itália varázsa - a flamand festőt hazája falvai és az egyszerű emberek világa kápráztatta el. Példaképei nem az olasz művészek voltak, hanem honfitársa, Hieronymus Bosch. Bosch, aki képeivel görbe tükröt tartott mindenki elé, megmutatva, hogy milyen szép is lehetne a világ, ha az emberek mértékletesebbek lennének. És éppen ez a téma érdekelte Bruegelt is.

A festő okos fickó volt, gyorsan felismerte ennek a könnyelmű életnek a veszélyeit. Festményeivel óva intett az emberi gyengeség, önhittség, gőg és kapzsiság következményeitől, de sosem felemelt mutatóujjal, összeráncolt szemöldökkel tette ezt. Az intő jeleket képei apró részleteibe rejtette.

Egyik ilyen műve a Bábel tornya építése. A történet a jól ismert bibliai elbeszélés, miszerint az emberek valaha mind egy nyelvet beszéltek és egy helyen éltek. A királyuk azonban elhatározta, hogy - hatalmát és gazdagságát bizonyítandó - egy égbe nyúló tornyot építtet. A nagyravágyó elképzelés azonban befejezetlen maradt, az emberi önhittséget Isten megbüntette. Bábel tornya az értelmetlen pazarlás, építésének kudarca pedig az alázat szimbóluma lett.

Bruegel egész rövid élete alatt kritikusan figyelte korának kirívó politikai, gazdasági jelenségeit. És mi lett volna jobb jelkép az önzés, a saját érdekek hajszolása, a rátartiság, a gőg és az ebből eredő emberi gyarlóság, széthúzás és értetlenség - egyszóval az erkölcsi romlás - ábrázolására, mint éppen a Bábel tornyának példabeszéde?

Ugyan a történet a bibliai Nimród király kivagyiságáról és hatalomvágyáról szól, a festő korának mindennapjait is jól jelképezi. Akkoriban a világ minden tájáról érkező idegen kereskedők és új vallási csoportosulások özönlötték el Antwerpent. A város hirtelen növekedése előidézte az erkölcsi tájékozódó képesség teljes elvesztését, az érdekek össze nem hangolható ütközését és egymás meg nem értésének folyamatát.

Normál esetben a 16. században kicsi, jól átlátható közösségekben éltek az emberek, ahol mindenki ismert mindenkit. Nem úgy Antwerpenben, ami világkereskedelmi központ volt. A lakosság száma két emberöltő alatt szinte megduplázódott, a városban élők nagy része pedig ismeretlen nyelveket beszélő külföldi volt, idegen szokásokkal és idegen vallással. A nyelv összekeveredése az antwerpeni súlyos kommunikációs nehézséggel küzdő multikultúra és az összeegyezhetetlen érdekkülönbségekkel terhelt merkantilista szemlélet problémáinak szinonimája.

A bibliai történetnek súlyos üzenete van a festő korának világához is. Jól látható, hogy nem a régmúltról szól, hiszen a festményen a torony hátterében nem bibliai táj, hanem Antwerpen városa sejlik fel, és az építkezésen serénykedők a környező falvakból érkezett parasztok.

Ám az emberek veszélyben vannak: Bruegel egy hatalmas sziklára helyezte a tornyot, ami igazán erős alap lehetne, azonban ennek ellenére megbillent az egyensúlya. Ezzel a művész előrevetíti a vállalkozás lehetetlenségét. Egy olyan épületet láthatunk, ami eredendően labilis. Még nincs készen. Felállványozott részei vannak, és eközben egyre magosodik, tehát teljesen téves emberi tervezésnek lehetünk szemtanúi.

De hogy lehet ez? Hiszen minden jól megy, a gazdag városokban virágzó művészet, jómódú polgárok és vidám festők élik életüket. Mintha a földi Paradicsom jött volna el. Azonban az embereknek ez sem elég, soha semmi nem elég! Még többet és többet akarnak, a harácsolással pedig viszálykodás, irigység, széthúzás üti fel a fejét.

Hamarosan be is csapott a mennykő, a vallási és politikai nyugtalanság alapjaiban rengette meg az országot. Minden, ami addig biztosnak látszott, labilisan ingani kezdett, az egyház szakadás előtt állt. Bruegel előre látta mindezt, érezte, hogy bizonytalan és veszélyes lesz a jövő, és ezt akarta mindenki tudomására hozni.

A festő tudta, hogy helyére kell kerülnie a dolgoknak a világon ahhoz, hogy ne történjen katasztrófa. Ha több idő jutott volna neki az életből, bizonyosan még sok mindenre ráirányította volna a figyelmünket. De a világ egyik legnagyobb hatású művésze fiatalon, negyven éves kora körül halt meg. Így a spanyol önkény generálta nehéz időket, a terrort, a gazdasági szétesést már nem élte meg.

Nyitókép: AFPforum