Olthatatlan szerelem és bosszú – ez bújik meg a nárcizmus mögött

Sokat hallani mostanában a nárcisztikus személyiségzavarról és arról, hogy milyen borzalmas egy ilyen emberrel megosztani az életünket.

valamint azzal, hogy szívesen tiporják sárba a környezetükben élőket, azt éreztetve velük, hogy semmirekellők. De ki is volt a görög mitológiábólismert – vagy éppen nem ismert - Nárcisszusz (eredeti alak: Narkisszosz) azaz, honnan ered a nárcisztikus személyiség elnevezése.

Önmagát beteljesítő jóslat

Nárcisszusz Leiriopé nimfa és Képhiszosz folyamisten gyermekeként látta meg a napvilágot. A újdonsült édesanya felkereste Teiresziaszt, a vak jóst, akit Zeusz a jövőbelátás képességével ajándékozott meg, és tőle tudakolta, vajon a fia meg fogja-e érni az öregkor? A jós pedig azt válaszolta: Ha nem fogja saját magát megismerni... A jövendölés annyira homályos volt az anya számára, hogy nem is igen törődött vele, csakhamar meg is feledkezett róla.

Veszélyes szerelem

Telt-múlt az idő, Nárcisszusz pedig daliás ifjúvá érett, akibe sokan bele is szerettek, ám ő kevélyen elutasította mindet. Egész nap az erdőt járta és kedvére vadászott, míg egy nap találkozott Ekhóval, a cserfes nimfával, aki Héra átkának köszönhetően csupán mások szavait tudta visszhangozni. Ekkor érezte csak Ekhó, mennyire gonosz átkot küldött rá Héra, hiszen képtelen volt megszólítani Nárcisszuszt. Így csak settenkedett utána és várta az alkalmat, hogy a fiú kezdeményezzen beszélgetést. Az alkalom el is jött, amikor Nárcisszusz egy nap, amikor észrevette, hogy valaki követi, belekiáltott az erdőbe.
- Hé, valaki van itt?
- Van itt! – visszhangozta Ekhó.
- Ide gyere! – kiáltott a fiú, de csak a saját szavait hallotta a rejtőzködőtől. – Miért kerülsz engem?
- Kerülsz engem – felelte Ekhó, de nem mert előbújni.
- Emitt találkozzunk! – kérte Nárcisszusz és Ekhó a hívó szóra felbátorodott.
- Találkozzunk! – felelte és ölelésre tárt karokkal, szerelemtől csillogó szemmel vetette rá magát a fiúra.
Nárcisszusz azonban nem viszonozta az ölelést, hanem eltaszította magától a nimfát, majd futásnak eredt, ám előtte még odavetette neki:
- Meghalok inkább, mintsem a tied legyek!
Ekhó pedig - aki annyira szégyenkezett a visszautasítástól, hogy ezután magányosan élt, elhagyott barlangokban - csak ennyit visszhangzott bánatosan: A tied legyek...

Bosszú, édes bosszú

Nem Ekhó volt az egyetlen, akit Nárcisszusz kikosarazott, számos nimfa érzett iránta olthatatlan szerelmet, ám mivel egyikük sem kellett a fiúnak, így mind többen éreztek a vágy mellett gyűlöletet is.

- Hát szeresse saját magát, hogy soha ne legyen boldog a szerelemben! – fohászkodtak Nemesziszhez, a bosszú istennőjéhez, aki meg is hallgatta kérésüket és tett róla, hogy az ifjú megismerje, milyen is a viszonzatlan szerelem.

Egy napon, Nárcisszusz a vadászattól kifáradva, szomjasan egy forráshoz ért. Letelepedett mellette, ám amikor kortyolni akart a vízből, hirtelen megpillantotta saját tükörképét. Ahogy nézte magát, úgy érezte, sosem látott még ilyen szépet.

Egyszerűen képtelen volt elszakadni a víztől, sem éhség, sem szomjúság nem tudta elcsábíthatta onnan - eszét vette a vágyakozás. Érintette, simogatta volna szerelmét, de megérintve a vizet, a tükörképe eltűnt.
A viszonzatlan szerelem lassan teljesen felemésztette a szép Nárcisszuszt, akiből a vágyódás lassan kiölt minden varázst. A bőre fakóvá vált, ereje elszállt, csinos vonásai eltorzultak. Látta ezt Ekhó, s bár már semmi nem emlékeztette Nárcisszuszt régi önmagára vagy arra, amibe a nimfa beleszeretett, megsajnálta a fiút. Testben ugyan nem lehetett már mellette, de ahányszor feljajdult az ifjú, ő hűen visszhangozta szavait. Még akkor is, amikor Nárcisszusz utoljára tekintett tükörképére, s elbúcsúzott tőle: Ég veled!

Így lett a szép és daliás ifjúból szánni való bolond, aki elutasítva mindenki közeledését végül – bosszúból - saját tükörképébe lett szerelmes.

Nyitókép: Wikipedia