Álmodj csak, én majd sétálok helyetted

A fotocellás ajtó nyikorogva nyílik, a végtelen csendbe belemar a hangja. Sietve lépek az előtérbe, nehogy a mozgásom ismét működésbe hozza. Velem szemben a porta, de a pult mögött nem ül senki. Balra négy lift, nyitott ajtajukból ömlik a fény. Épp olyan, amilyennek éjjel, egy nem túl fontos irodaházat elképzel az ember. Egy csengőt keresek a pulton, hogy jelezzem az őrnek, itt vagyok, de helyette egy papírt találok, tetején a nevemmel. Megfogom, és teszek pár lépést a liftek felé, hogy könnyebben el tudjam olvasni: „Jöjjön fel a 11. emeletre, már várjuk." Rövid és lényegre törő. Orvosok, az ember ne is várjon tőlük kisregényt.

A hozzám legközelebbi liftet választom, benyomom a legfelső emelet gombját. Az ajtó bezárul, teret adva a neonfénynek. A tükörben hosszan nézem karikás szemeimet, rikító kék színük még nem tűnt el. Hosszú ideje most először nem tölt el undor, pedig a hónapok óta tartó álmatlanságom mindenemen átüt. Tudom, hogy ez már csak a múlt, a jövő pedig ott vár engem a 11. emeleten. Amikor a lift megáll, és ajtaja kinyílik, egy bájos recepciós hölgyet pillantok meg. Mosolyogva köszönt. Jó érzés, hogy itt minden, amolyan magánklinika-szerű fényárban úszik. Kitöltöm az elém tett bejelentkezési lapot, mire a végére érek, már egy nővér áll mellettem, hogy elkísérjen a szobámba.

Nem beszélgetünk, ő megy elől én pedig követem – kifejezetten csinos. A hosszú folyosón senkivel sem találkozunk, amin nem csodálkozom, hiszen későre járt már. A 111-es szobát kapom. A nővér kedvesen kinyitja nekem az ajtót, felkapcsolja a villanyt, majd magamra hagy azzal, hogy fél óra múlva visszajön. A szoba kényelmes és tiszta. Az ágyamon ott vár a hálóruha, a papucs és egy tisztasági csomag. Átöltözöm, elrakom a ruháimat, és megpróbálok lazítani. Az ágy melletti asztalkán megpillantok egy pohár vizet, hirtelen mérhetetlenül szomjasnak érzem magam. Egy húzásra lemegy az egész. Pár pillanattal később homályosan kezdek látni, elnehezül a karom és a lábam. Már épp megijednék, amikor nyílik az ajtó, és belép a nővér. Remek, épp időben, gondolom. De nincs egyedül, két másik fehérruhás alak is van vele. Nem szólnak hozzám, csak leszorítanak az ágyra. Próbálok ellenkezni, kiabálni, de a nővér rám sem néz, csak a két alakhoz beszél: „Hagyd a száját, a lábát fogd! Úgyse hallja meg senki!"A már távolról sem kedves és csinos nővér valamit belém döf. Égő érzés áramlik szét a testemben, de nincs időm felfogni, hogy mi történik velem. Képszakadás.

A novella a következő oldalon folytatódik, lapozz!

Sötétben ébredek. Pánikszerűen felülök az ágyban és körbenézek, de senkit sem látok a szobában. Már nem érdekel, hogy az alváshiánytól zombiként élek, nem akarok gyógyírt, csak egy dolog jár a fejemben: „Menekülj!" Leszállok az ágyról, és az ajtó felé indulnék, ám ekkor a folyosóról közeledő lépteket hallok. Olyan gyorsan és egyben olyan halkan, ahogy csak tudok, visszafekszem. Épp akkor hunyom le a szemem, amikor az ajtó kinyílik. Pár pillanat, csak ennyit kell kibírnom, csak ennyi ideig kell visszafognom a helyéből majd' kirobbanó szívemet.

A mozgása furcsán darabosnak tűnik, mintha széttörték volna a csontjait, amik rosszul forrtak össze. Megmarkolom a mellettem álló infúziótartót, és nagy lendülettel hozzávágom. A nő, vagy mi, elterül az ágyam végében, ami elég időt hagy nekem, hogy kilépjek az ajtón, és betegyem magam mögött.

Gyorsan körbenézek, balra van a lift. Elindulok, de pár lépés után elkezdek szédülni, hogy ne essek el, megkapaszkodom a folyosó falában. De a vakolat, ahol hozzáérek, leválik a falról, mint főtt bőr a húsról. Undorodva elrántom a kezem, és megpróbálok középen maradni, de így lényegesen lassabban haladok. Már csak hét, nem hat lépés és ott a lift, látom, ahogy világít. A hátam mögött hallom, ahogy egy ajtó kicsapódik, majd egyből utána apró kaparászó léptek iramodnak meg felém. Nem fordulok meg, nem akarom tudni mi követ a folyosón, a látványtól az agyam egész biztos leblokkolna. Csak a liftre koncentrálok: négy, három, egyre közelebbről hallom, kettő, egy, beesek a liftbe, nulla... próbálok felnyúlni, hogy megnyomjam a nullát. Sikerül, ám, mielőtt az ajtó összezárulna, egy csáp nyúl be rajta, de már késő, nem tudja szétfeszíteni.

A lift elindul, a csáp pedig egy hangos reccsenéssel elhagyja gazdáját, és lehull elém a padlóra. Kedvem lenne rátaposni párszor, de mezítláb vagyok, így csak átlépem, és szorosan az ajtóhoz állok. Amint kinyílik, rohannom kell, tudom. Veszek pár mély levegőt, hangosan kifújom, és koncentrálok. A lift megáll, én pedig egyből a bejárat felé indulok. Nem nevezném futásnak, de már gyorsabb vagyok. A fotocellás ajtóhoz érek, de nem nyílik. Körbenézek, nem látok semmi mozdíthatót, így ütni kezdem, de meg sem reped. A lift ajtaja kinyílik. Összegömbölyödök, és várok, hogy az ismert kaparászó hang közelebb érjen.

Reggel egy fiatal férfi sétál ki a klinikáról, boldog és elégedett. Eközben a 111-es szobában egy idős férfi fekszik, aszott teste nem kecsegtet sok reménnyel. Amikor a nővér belép hozzá, mintha mondani akarna valamit, de az ápoló ujját a szájához teszi. Nem tehet mást, élénk kék szemében könnyek gyűlnek, majd lassan lehunyja őket, és megpróbált végre aludni.

Nyitókép: Shutterstock.com