Érdekes dolog ez a papi nőtlenség, azaz a cölibátus, főleg annak fényében, hogy az egyház azt hirdeti, hogy szaporodjatok és sokasodjatok.
Mégis, aki az Úr szolgálatába áll, annak elvileg tilos szaporodnia és sokasodnia,
tőlük a szerelem, a férfi-nő összetartozás és család örömét elveszi az egyház – igaz nem csupán a katolikus egyház, hiszen a cölibátus más vallásoknál is megfigyelhető.
Szerintem ez igazságtalan! Miért kell valakinek választania a hivatása és a magánéleti boldogsága között? Persze mondom ezt úgy, hogy sosem éreztem „a hívást", így igazából nem tudom megítélni, hogy az Isten iránti elköteleződés mekkora motiváció lehet – valószínűleg akkora, hogy valaki képes lemondani egy fél világról a hit kedvéért. Számomra azonban ez logikátlan és embertelen kényszer, ami ráadásul nem is mindig volt így.
A cölibátus célja a hit síkján az, hogy a szolgálatot vállaló minél tökéletesebb kapcsolatot tudjon kiépíteni Istennel, minél jobban elköteleződjön a szolgálat iránt és semmi – például feleség, gyermek – ne vonja el a figyelmét erről. Tehát száz százalékig Istennek adja magát. Nem hit síkján azonban akad még egy nyomos érve az egyháznak a cölibátus mellett, méghozzá az, hogy
ne kelljen az örökösödés során az egyházi vagyont megosztania...
Érdekes, hogy állítólag Pál kifejezetten azt akarta, hogy minden püspöknek legyen felesége, ráadásul az Újszövetségben sincs utalás arra, hogy az apostolok vagy a hívők számára a nőtlenség kötelező lett volna. Tény, hogy az első századba tisztelték azokat, akik lemondtak a nemiség örömeiről, a házasságról és a családalapításról a hitük miatt, ám kötelezettségnek ezt semmiféleképpen sem mondhatjuk. Mégis, akkor hogyan lett a cölibátus megkerülhetetlen azok számára, akik az Úr szolgálatába álltak és miképp tarthatja magát ez a hagyomány még ma is?
Úgy határoztunk, hogy a püspökök, papok és diakónusok, s az oltár szolgálatára rendelt összes klerikusok tartózkodjanak feleségüktől s a gyermeknemzéstől. Aki ezt nem tartaná meg, zárják ki a klerikusok közül.
A cölibátus tehát nem annyira egyértelmű, mint amennyire mi ma már annak tartjuk, ha egyházi személyekről beszélünk. Hosszú utat járt be a katolikus egyház, mire szentesítette az önmegtartóztatást, manapság pedig újra és újra előkerül a téma, hogy talán nem ártana lazítani ezen a nem is annyira alapvető, több száz éves dogmán.
Ha tetszett a cikk, ez is érdekelhet: Beleszerettem egy papba - Lehet ennél rosszabb?
Nyitókép: Shutterstock
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.