Szerelem régen és most: mi legalább már eldönthetjük, kivel kötjük össze az életünket

A castamari szakácsnő a 18. század elején játszódik és leginkább egy özvegy herceg és egy fóbiás szakácsnő szerelméről szól. Ez első körben elég unalmasan hangzik, de az események hamar bepörögnek és terítékre kerülnek olyan fajsúlyos témák, mint a bőrszín, az azonos neműek közötti vonzalom, valamint a rangon aluli szerelem.

Az 1700-as években ugyanis még nem szerethettek szabadon az emberek. Egy herceg nem engedhette meg magának, hogy szerelmes legyen egy szakácsnőbe. Ettől függetlenül nyilván nem főhősünk volt az első nemes, akivel ez előfordult, de ezzel elég nehéz helyzetbe hozta magát, hisz szerelme törvényesen nem teljesedhetett be a csinos és alázatos Clara-val. Így maradtak a lopott percek, a szenvedélyes ölelések és a kínzó vágyakozás a másik iránt.

A herceg családja sem könnyítette meg a helyzetet. Mindenáron feleséget akartak keríteni az amúgy keményfejű Diego-nak. Akkoriban a szingliség még egyáltalán nem volt divat, egy jóravaló férfi megnősült, akár tetszett, akár nem. Ezen a ponton azért eltűnődtem, talán bele sem gondolunk, hogy milyen szerencsések vagyunk, hisz manapság már szabadon dönthetünk arról, kivel kötjük össze az életünket. Nincsenek kikötések, nem kell engedélyt kérnünk a szüleinktől (bár sokan ettől függetlenül megteszik) és senki sem kötelezhet minket arra, hogy bárkihez hozzámenjünk. Teljes szabadság van, ami véleményem szerint egyrészt nagyon jó, másrészt viszont a túl nagy szabadság lazítja az elköteleződést és a túl nagy kínálat nehezíti a választást.

Ha belegondolunk, régen egy fiatalnak nem volt túl sok dolga a párkereséssel. A szülők kiválasztottak számára egy megfelelőnek tűnő partnert, aztán ásó, kapa, nagyharang, már „csak" meg kellett szeretni vagy el kellett viselni azt az embert. Érdekes, hogy azt mondják, a legtöbb esetben jól sikerültek ezek a szülők által elrendelt házasságok. Bár mi el sem tudjuk képzelni ebben a nagy szabadságban, hogy ez milyen lehetett, legalább őseinknek nem kellett órákon át lógniuk a Tinderen.

A régi kornak is megvoltak az előnyei. Sokkal inkább tiszteletben tartották egy nő erényét és bizony, ha mégis megtörtént a légyott, ott sok esetben a házasság volt a következő lépés. Nem lehetett ám akkoriban össze-vissza hancúrozni, számolni kellett a következményekkel. Ha az ember már házas volt, akkor viszont kevésbé számítottak az erkölcsök. Szeretők régen is ugyanúgy voltak, mint ma, csak a forma és a ruha változott. Itt jegyezném meg, hogy aranyásók is ugyanúgy léteztek, talán akkoriban kicsit elegánsabban próbáltak bevágódni egy jó partinak számító nemesnél. De a cél ugyanaz volt, mint manapság: az anyagi jólét és a kényelmes élet.

Na de visszatérve a sorozatra, A Castamari szakácsnő egyéb érdekes szálakat is megpendít. Ilyen a két férfi szerelme, akik nem vállalhatják fel kapcsolatukat a nyilvánosság előtt, akkoriban ugyanis ez akkora bűnnek számított, hogy akasztófa járt érte. Mint ahogy furán néztek egy színes bőrű nemesre is, akinek a fehér bőrű Amelia az elején még a kézfogását is elutasította. Azt természetesen nem árulom el, hogy főhőseink megtalálják-e a boldogságot egymás oldalán, az azonban biztos, hogy mint mindig, most is beigazolódik: a szívnek parancsolni nem lehet.

Nyitókép: Netflix