A betegség börtönébe zárt zseni - Jacqueline du Pré

Isteni tehetséggel megáldott muzsikus, formabontó zseni, magas hőfokon lobogó, szenvedélyes asszony és betegségét méltósággal, optimizmussal viselő ember. Bár a túl korán jelentkező betegsége hamar véget vetett zenei karrierjének, mégis, a mai napig az egyik legnagyobb csellistaként emlékeznek rá. 42 éves korában távozott, de pályafutása és élete emléke fennmaradt, életét 1998-ban megfilmesítették, - Jackie és Hillary címmel.

Négyévesen hallott először cselló játékot, ami annyira elvarázsolta, hogy édesanyja tanítani kezdte, majd két év múlva már hivatalos iskolában folytatta tanulmányait. Testvérével együtt versenyeken vett részt, hat évesen adta első nyilvános koncertjét, fuvolista nővérével többször is együtt léptek fel. Tíz éves korában már díjat nyert egy Nemzetközi Versenyen, tizenkét évesen pedig a BBC-nek adott koncertet Londonban.

Későbbi tanulmányait Londonban, Párizsban, Svájcban és Moszkvában folytatta, mesterei között tudhatta többek között a virtuóz Msztyiszlav Rosztropovicsot is. Tizenhat évesen a londoni Wigmore Hallban debütált, húszévesen elkészítette első lemezét, ami meghozta számára a nemzetközi elismerést. A leghíresebb zenekarokkal és karmesterekkel koncertezett, játékát mély átélés, érzékenység, ugyanakkor határozottság jellemezte. Utoljára huszonhat évesen lépett fel, de a tanítással élete végéig nem szakított.

„Jacqueline du Pré tizenegy évesen – a mai napig legifjabbként – kapta meg a csellisták legnevesebb, Guilhermina Suggia portugál gordonkaművésznőről elnevezett ösztöndíját, átvehette a Brit Birodalom Rendje kitüntetést (1976) és a legrangosabb brit zenei díjat, a Brit Awardst (1977)".

Öntörvényű, szenvedélyes, a magánélete során, a testvérével való konfliktusai – élete végéig féltékeny volt Hillary békés családi életére - és botrányai sem tudták beárnyékolni karrierjét.
Rendhagyó módon nem hitt a túlzott gyakorlásban, zenei memóriájának és abszolút hallásának köszönhetően nem volt szüksége a megfeszített tempóra. Ennek ékes példája, tanára elmondása szerint, egy 13 éves kori emlék: Paganini, Caprice No. 1-t és az Elgar című darabokat csütörtökön kapta meg, de a szombati órájára már úgy érkezett, hogy fejből eljátszott másfél tételt.

1967-ben férjhez ment Daniel Barenboim Argentínában született, izraeli zongoraművészhez, s ezzel nemcsak személyes-, hanem jelentős szakmai kapcsolat is kezdődött: számos alkalommal zenéltek együtt, Barenboim zongoraművészként és karmesterként is fellépett feleségével, közös lemezfelvételük is készült.

Du Pré üstökösszerű, rohamosan felfelé ívelő pályafutása tragikusan fiatalon szakadt félbe.
Az 1970-es évek elején arról kezdett panaszkodni, hogy csökken ujjainak érzékenysége, nem érzi a húrokat, és a vonó súlyát. 1973-ban a New York-i Philharmonic Hallban adott koncertjének előkészületei közben már nem tudta kinyitni a cselló tokját.

Élete nem várt fordulatot vett, amikor megkapta a problémáit okozó diagnózist: kiderült, hogy sceloris multiplex-ben szenved. A betegség olyan súlyos lefolyású volt, hogy a hetvenes évek közepére szinte teljesen lebénult: nem volt képes egyedül öltözni, állni, mozogni sem.

Soha többé nem tudott játszani imádott hangszerén. Ennek ellenére a trauma feldolgozása után sem veszítette el optimizmusát: életét a tanításnak, a betegsége kutatásának szentelte, melynek során számos adománygyűjtő koncertet is szervezett és bonyolított le többek között a híres Carnegie Hallban.

Tizennégy évig viselte méltósággal állapotát, végig hitt abban, hogy visszanyerheti régi életét, míg végül, a visszafordíthatatlan és egyre inkább romló állapota miatt végleg visszavonult.
1987-ben, 42 évesen távozott.

Híres hangszerét, egy Davidov Stradivariust Yo-Yo Ma csellóművésznek adományozta, így, bár az ő játékát már nem élvezhetjük, mégis, szellemisége, hangzása és emléke a muzsikán keresztül tovább él.

Nyitókép: Warner Classic