Szent Márton legendája és a Márton-nap hagyományai

November 11-e Márton-nap, amelyről nekem személy szerint egy ropogós libacomb jut eszembe párolt lilakáposztával és krumplival. Rémlik valami Szent Mártonról is, meg egy köpenyről, koldusról, de néhány népszokás és babona is felvillan az emlékeimben – talán a sokáig vidéken élő nagymamámnak köszönhetően és édesanyámnak, aki a mai napig figyelmeztet, hogy ezen a napon ne felejtsünk el libát enni. Lássuk hát, mit érdemes tudni az ünnepről.

Szent Márton története

Szent Márton Pannóniában született a negyedik században, ám Itáliában nevelkedett, ahol az apja a római császárt szolgálta tribunusként. Mártonnak már akkor sem volt kedve a katonáskodáshoz, meg is próbált elszökni a feladat elől és egy templomban menedékre lelni, ám amikor a császár rendelete miatt a veteránok fiainak hadba kellett vonulniuk, ő is a harctéren találta magát. A katonaélet azonban nem keményítette meg a lelkét, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a legenda szerint,

Aznap éjszaka megjelent neki Jézus a koldus alakjában és megváltoztatta Márton életét, aki ezután kilépett a hadseregből, megkeresztelkedett, majd kolostort alapított.

Szent Mártont a középkor egyik közkedvelt szentje volt – csak Szűz Mária előzte meg népszerűségben -, aki a koldusok, katonák, ló- és lúdtartók, szőlősgazdák, kádárok felett őrködött, de akkor is gyakorta segítségül hívták, ha gyermekbetegség ütötte fel a fejét valamelyik családban.

Szent Mártonnak és a ludak

Szent Márton és a ludak kapcsolatát szintén a hozzá fűződő történetek egyikéből eredeztethetjük. A legenda szerint ugyanis a férfi a libaólba bújt el, nehogy püspökké válasszák, ám a szárnyasok gágogása elárulta, így kénytelen volt meghajolni a nép akarata előtt.

A Márton-napi lúdlakoma pedig egészen a rómaiakig nyúlik vissza, amikor Aesculapius ünnepén (pont november 11-re esett) libát fogyasztottak a polgárok, ez a hagyomány pedig ugyan kissé új köntösben, de a későbbiekben is tovább élt.

November 11-e a régi időkben az utolsó negyedév kezdő és az óév utolsó jeles napjának számított. A gazdasági munkák lezárultak és megkezdődhetett a téli pihenő, ráadásul ekkor már le lehetett vágni a tömött libát, ahogyan az újbor is ekkorra forrt meg, így nem meglepő, hogy ezt a napot nagy eszem-iszom kísérte hazánkban, erre utal két Márton-napi mondás is:
„Aki Márton-napon libát nem eszik, egész éven át éhezik"
„A bornak Szent Márton a bírája"

De ehhez a naphoz kapcsolódott az állatok legelőről való behajtása is, illetve ebben az időszakban (kisfarsang idején) számos mulatságot rendeztek, például lakodalmakat, pásztorünnepeket és bálokat.

Manapság – általában - már csak a finom libasültekkel emlékezünk Szent Mártonra, pedig régen több néphagyomány is kötődött az ünnephez. Például jósoltak a megsült liba csontjából: a rövid, barna csont sáros, lucskos, míg a hosszú, fehér szép havas telet ígért. De a nagymamám arról is mesélt, hogy ők még úgy tartották, ha Márton fehér lovon jön, enyhe tél várható, ám ha barnán, akkor kemény hónapoknak néznek elébe. S bár pesti lány vagyok, az a szokás nálunk is tartotta magát, hogy Márton-napon se mosni, se teregetni nem szabad. Igaz, a tilalom megszegése a jószág elvesztését helyezte kilátásba – nekünk pedig Budapesten maximum egy hörcsögünk volt -, anyukám azért lelkesen behódolt a néphagyománynak és ezen a napon pihenőt kapott a mosógép is.

Nyitókép: Shutterstock