Hirosima: Szabad örülni egy atombombának?

Így egyből fogolytáborba kerültek. Keserű élet várt rájuk: a japán táborok kísértetiesen hasonlítottak a náci haláltáborokra. A csonttá soványodott foglyok emberhez méltatlan körülmények között várták a halált.Zamperininek két és félévnyi éheztetésben, napi szintű bántalmazásban, megaláztatásban és válogatott kínzásokban volt része a hadifogság alatt.

Európa már győzött, és ahogy közeledett a háború vége, Japán érezte a vesztét, ezért a táborban egyre kegyetlenebbül viselkedtek a foglyokkal. Közeledett augusztus közepe, és a "senki nem maradhat életben" parancs végrehajtásának napja is, mely a hadifoglyok tömeges kivégzését jelentette. Ijesztő, de a megváltást és a szabadságot a Hirosimára ledobott atombomba hozta el a számukra...

1945. augusztus 6-án a szemtanúk egy hatalmas villanásra lettek figyelmesek: az Enola Gay nevű B29-es bombázó ledobta a Little Boy nevű 15 kilotonnás atombombáját Hirosima városára. A hatalmas lökéshullám és a nukleáris tűz hatására hetvenezer ember azonnal életét vesztette. Később még legalább százezren hunytak el sugárbetegségben vagy égési sérülések miatt.

A legszomorúbb talán, hogy a háború megnyeréséhez az atombomba ledobására nem is feltétlenül lett volna szükség. Egyszerűen arról volt szó, hogy a további kísérletek helyett élesben szerették volna kipróbálni a pusztító fegyvert...

A hadifogolytáborokba csak több nappal később jutott el a hír, noha a közelben raboskodók szemtanúi voltak az esetnek, csak éppen nem értették, hogy mi történik. "... a megrendült táborparancsnok összehívta a hadifoglyokat. - Jött egy repülőgép, és az egész város eltűnt - mondta. Megkérdezte, tudja-e valaki, miféle fegyver képes ilyesmire. Senki nem tudta a választ." - Olvasható a Rendíthetetlen című regényben, mely Louis Zamperini életét dolgozza fel.

Ha én lettem volna az ártatlan civil, akinek az egész családja, szülővárosa a semmivé lett, én is dühöt, mély bánatot, keserves tehetetlenséget éreznék. Gyűlölnék mindent és mindenkit, akinek köze volt ehhez. Kétséges, hogy egyáltalán ki lehet-e heverni, ha úgy él túl egy ilyen tragédiát az ember, hogy közben mindene és mindenkije odavész. Kérdés, hogy egyáltalán túl akarja-e élni...

Ha viszont én küzdöttem volna évekig a túlélésért egy kegyetlen munkatáborban, válogatott kínzásoknak kitéve, és csak egy városra dobott atombomba jelentette volna a szabadulást, valószínűleg bennem is ellentétes érzelmek ébredtek volna. Az örömöt beárnyékolta volna az ártatlanok halála láttán érzett szomorúság, és a szomorúságot elhomályosította volna a szabadságom miatti öröm.

Talán nincs is olyan ember, aki megakadályozta volna a történteket, ha ez a szabadulása útja. Senki nem vállalta volna, hogy inkább marad, amíg halálra kínozzák - hiszen mindenkinek a saját élete a legfontosabb. Mindenki szeretne élni, hazatérni, látni a szeretteit, úgy is, ha ez idegenek életének a feláldozásával jár.

Az életben semmi sem fekete vagy fehér. Egy háborúban egyik hadviselő fél sem jobb a másiknál. Leginkább pedig az ártatlan áldozatok szenvedik meg, a civilek és a kényszerrel besorozott katonák egyaránt - sosem azokat pusztítja el, akik a kirobbantásáért felelősek. Az pedig, hogy tragédia vagy éppen csoda történik, csak azon múlik, hogy éppen melyik oldalon állsz...

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Wikipedia