Maratont futni ma már nem kuriózum. Megfelelő felkészüléssel voltaképpen bárki képes rá. Így aztán tavasztól őszig nem is telik el úgy hétvége, hogy az ország valamely pontján ne tudnád megmérettetni magad ebben a történelmi versenyszámban. Nemtől és kortól függetlenül. Csakhogy ez nem volt mindig így.
Jó, tudom, a jelenlegi futás őrületben nehéz elképzelni, hogy az 1984-es Los Angeles-i olimpián eshetett meg az először hivatalosan, hogy a női maratoni futás bekerült a versenyszámok közé. Merthogy az akkori - és ugye nem is olyan nagyon régi - felfogás szerint, a nők szervezete nem alkalmas a maratoni táv teljesítésére. Ezt pedig az alábbi tévhitekkel támasztották alá:
- A nők méhe elmozdulhat a hosszútávfutástól.
- Extrém módon kiszőrösödhet a mellkasuk.
- Megnőhet a lábméretük.
A sort még lehetne folytatni, de azt hiszem, ez a néhány szösszenet - ami nem a sötét középkorból, hanem alig néhány évtizeddel ezelőttről származik - jól példázza, hogy mekkora utat kellett bejárnia közgondolkodásnak.
A nők maratoni futásának legnagyobb úttörője Kathrine Switzer. Ő volt az, aki 1967-ben csellel lefutotta a bostoni maratont. Ugyanis hivatalosan nők NEM nevezhettek, de a húszéves újságíró palántát nem ejtették a fejére, és a semlegesnek ható K.V. Switzer néven adta le jelentkezését.
Így aztán már csak az volt a teendője, hogy becsülettel tréningezzen a versenyre. Ez mondjuk, nem volt annyira egyszerű - tekintve, hogy a nőket nem tartották alkalmasnak az atlétikára -, ugyanis az edzők rendre elhajtották. Végül az akkori barátja készítette fel a távra, és szerencsére a versenyen sem hagyta magára. Akkor sem, amikor dulakodás tört ki.
A botrányt a verseny szervezője, Jock Semple robbantotta ki, aki nem éppen finomkodva, a "Takarodjon a versenyemről, és ide azzal a számmal!" szavak kíséretében erőszakkal megpróbálta eltávolítani Switzert a pályáról. A hős lovagnak hála, a szervező nem járt sikerrel. Az meg már csak a sors különös fintora, hogy később Switzer és az erőszakhoz folyamodó szervező jó barátok lettek.
A futónő egyébként rendesen rácáfolt a hiedelmekre, mert még ötven évvel később - 70 évesen - is lefutotta a bostoni maratont. Nem mellesleg élete során eddig (de ki tudja, mennyi lesz összesen) 42 maratont futott le. Sőt, győztesként futott be a New York-i versenyen - ami elnézve az indulók számát, nem kis dolog.
No, de elmondása szerint, azon a bizonyos ikonikus első maratonon történt dulakodást követően értette meg, hogy esetében többről van szó, mint sima sportteljesítményről. Neki ezt a maratont most már nem magáért, hanem a nőkért, a nők egyenjogúságért, a nők becsületéért kell lefutnia. Úgy érezte, hogy a versenyt akár térden csúszva is, de meg kell csinálnia. És sikerült is neki, mint ahogy azt is elérte, hogy a női maratoni futás bekerült az olimpiai játékokba. Habár erre azért 1984-ig várni kellett, de ezt élete egyik legnagyobb eredményének tartja.
Mindemellett a sikeres 1967-es maratoni futásnak óriási visszhangja lett, fotói bejárták a világsajtót. De érdemi változás mindössze annyi történt, hogy megszigorították a jelentkezés feltételeit, és a nőket egyöntetűen kizárták a férfiakkal való versenyzésből. Végül 1972-re érték el, hogy a nők hivatalosan is indulhassanak maratonon. Bár még ekkor is diszkriminatív - 10 perccel előbb rajtoltak, mint a férfiak - eljárásoknak tették ki őket. Ellenben legalább hivatalosan versenyezhettek.
A "Marathon Woman"-ként számontartott úttörő futónő hetven felett is aktív, és úgy érzi, bőven van még teendője. Hiszen míg a férfiak már 3000 éve futnak komolyabb távokat és szinteket, addig a nők csupán 40 éve. Szeretné, ha bizonyosságot nyerne, hogy a nők valójában jobb állóképességgel bírnak, mint a férfiak.
36 óra futás a Halál Völgyében - Interjú Lubics Szilviával
Nyitókép: AFPforum
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
