Ilyen volt 1956. október 23-a a nagymamám szemével: ő egy pincében vészelte át a fővárosi eseményeket

Azt mindenki tudja, hogy sorsdöntő dolgok történtek 1956. október 23-án. Tanultuk történelemből, és megszámlálhatatlan könyv született a forradalomról, én azonban abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy apai nagyszüleim átélték, és el is tudták mesélni, ők hogyan élték meg a történteket.

Igaz, ma már sem nagymamám, sem nagypapám nincs velünk, de a napló jegyzetek, a levelek, és a családom lejegyzett emlékeinek köszönhetően szinte olyan, mintha ők mesélnék el, hogy élték meg az 56-os történéseket.

„Keddi nap volt. Pont úgy indult, mint a többi. Reggel 5 fok körül volt, délutánra viszont kisütött a nap, és felolvasztva a hajnali harmatot gyönyörű, napsütéses 20 fok lett. Felkeltem, megittam a kávémat, sietve bekaptam két darab háztartási kekszet, és rohantam is a munkába. Aznap reggel még nem tudtam, hogy ez a kedd egészen más lesz, mint a többi. Az iroda, ahol dolgoztam, a Műegyetemhez közel volt, így a villamosról leszállva már láttam, hogy óriási tömeg zúgolódik az udvarán. A hallgatók röplapokat osztogattak, én viszont sietve elhaladtam mellettük, hogy felvegyem az osztály fizetését. Visszafelé még több ember gyűlt össze, főleg fiatalok, én pedig óhatatlanul sodródtam az árral, és alig tudtam kijönni a tömegből. Amikor végre sikerült, hazasiettem, és felhívtam a főnökömet, mi legyen a fizetésekkel, hiszen az emberek már várják.
„Erzsike, ne mozduljon otthonról, majd ha megcsendesedik a tömeg, akkor menjen be az irodába."- hangzott el, én pedig így tettem.

A négyéves fiam a nagyszüleimnél volt Pestszentimrén, a férjem, Bercike pedig Szegeden, a tanárképző főiskolán, így egyedül voltam. Akkor még fogalmam sem volt arról, hogy odakint eközben sorsfordító dolgok zajlanak"

Forrás: Shutterstock

 

Amíg a nagymamám otthon várta a történteket, Budapest utcáin rengeteg dolog történt. A Bem-szobornál állva a Magyar Írók Szövetségének elnöke, Veres Péter felolvasta a szervezet kiáltványát, a diákok által elfogadott 16 pontot, majd Sinkovits Imre elszavalta a Szózatot. Az egyre duzzadó tömeg később még nagyobb lett, a különböző egyetemek hallgatói a Petőfi szobornál sorakoztak, és innen vonultak tovább a Bem térre. A cél az volt, hogy elfoglalják a Magyar Rádió épületét, itt azonban az ÁVH emberei megakadályozták a behatolást, és kezdetét vette az igazi forradalom.

„Egész délután otthon voltam. Felhívtam a nővéremet, Terikét, hátha ő többet tud nálam, de fogalma sem volt, mi folyik odakint. Azt mondta, hallja a vonuló tömeget, várja, hátha a rádióba mondanak valamit, és többször elismételte, milyen szerencse, hogy van a házukhoz közel egy légópince. Azonnal beugrottak a második világháborús emlékeim, hallottam a légvédelmi sziréna hangját, és elkezdtem félni, ugyanis 14 évesen én már átéltem a poklok poklát, amikor a kenyérjegyért álltam sorba, és lelőtték a mellettem álló Lajoskát. Sosem felejtem a puska hangját, a felnőttek riadt arckifejezését, és azt sem, ahogy az életemért futottam... Próbáltam feltalálni magam otthon, és akárcsak Teri, én is hallgattam a rádiót, majd este 8-kor az akkori pártfőtitkár, Gerő Ernő csőcseléknek, és ha jól emlékszem, antiszemitának nevezte a tüntetőket, és harcot hirdetett ellenük. Akkor és ott tudatosult bennem, hogy 26 évesen, már családanyaként újra történelmi események zajlanak Budapesten, és csak arra gondoltam, milyen jó, hogy a négyéves Péterke Szentimrén van, biztonságban. Én pedig a szomszédasszonyom unszolására a családjával, egy nagy szatyor étellel és itallal lementem a légópincébe, mivel akkor már a mi környékünkön is zúgolódott a tömeg. Hallottam a lánctalpas autókat, a lövéseket, a »Ruszkik, haza« felkiáltásokat..."

A tüntetők Nagy Imrét követelték, miközben az ÁVH géppisztolyokkal és gránátokkal próbálta oszlatni a népet. Alig egy órával Gerő beszéde után a Parlament erkélyén mondott beszédet Nagy Imre, megígérte a reformálást, a Rádiónál pedig folytatódott a tűzpárbaj a forradalmárok és az ÁVH emberei között. A forradalom másnap sem csitult, segítségül hívták a szovjet csapatokat, betiltották a gyülekezést, majd az új miniszterelnök, Nagy Imre aláírásával kihirdették a statáriumot. Ekkorra már kétszázötvenre becsülték az elesettek számát.

Nagy Imre feleségével és kislányukkal Erzsébettel 1929-ben.Forrás: Wikipédia

 

 „Az éjszaka hideg volt és riasztó. Szűk helyen voltunk, összesen hatan, és bár próbáltuk elütni az időt, a percek ólomlábakon jártak. Csak az járt a fejemben, hol lehet most Bercike, aztán valahogy mégis álomba szenderültem.

Arra riadtam fel, hogy verik a pince ajtaját, mindannyiunkban megállt az ütő, majd hallottam, hogy halkan azt súgja a férjem »Mucika, ugye itt vagy? Ugye jól vagy?« Feltéptem a pince ajtaját, Bercike nyakába borultam, és percekig csak ömlöttek a könnyeim. Azt mondta, nincs veszély, felmehetünk a lakásunkba. Elmesélte, hogy amint eljutottak Szegedre a hírek, haza indultak, de csak Pest határáig tudtak autóval jönni, onnan gyalogoltak. Azt mondta, rengeteg halottat követelt a forradalom, sőt, néhány börtönből a bűnözők is kiszabadultak. A lakásunkba bezárkózva bekapcsoltuk a rádiót, azonnal felhívtuk a Szentimrén lévő szüleimet, akik megnyugtattak, hogy minden a legnagyobb rendben. Sosem felejtem el, ahogy Péter lelkesen mesélt.
„És képzelje mama, nagypapával nem tudtunk elmenni a rokonokhoz, mert Gyál irányából annyi harckocsi jött, hogy nem tudtunk átkelni az úton. Csattogtak, csúszkáltak a lánctalpak a macskaköves úton, pont úgy, ahogy apus mesélte. Úgyhogy megnéztük őket, hazajöttünk, és nem sokára vacsorázunk." 

Így telt a forradalom első hete, majd nagymamám emlékei szerint a következő hét hétfőjén, vagy keddjén felhívta a főnöke, hogy menjen be az irodába, ahol kiosztotta a fizetéseket. A nagyapám elment apukámért Szentimrére, és végre újra egyesült a család. Érdekes, hogy október 27-től egészen november 12-ig nincs naplóbejegyzés, és ez a két hét  a nagymamám emlékezetéből is "kiesett", és mindig úgy mesélt erről az időszakról, mintha mi sem történt volna. Pedig az élet soha többé nem volt olyan, mint október 23-a előtt...

A november 13-i naplóbejegyzés rövid, tömör, és egyetlen szó sem esik benne a forradalomról:

"Hétfő van. Ma egy kicsit cseppfolyósan ébredtem, elmentem az irodába, a bankba, főztem pulutykát, de mivel Péter nem szereti, neki csináltam fánkot. Délután elkezdtem kötni egy mellényt, este felhívtam Dévainé Marikát."

Gulyás Erzsébet történetét unokája, Petra jegyezte le

Nyitókép: Shutterstuck

Ezek is érdekelhetnek