A lángoló szerelemmel induló kapcsolatnak csalódás a vége...

És még oldalakon át tudnám ragozni ezt a sok-sok irreális, vacak hasonlatot, amire vágytam.

Aztán teltek az évek, és hosszú ideig egyedül voltam. Eleinte nagyon vágytam rá, hogy beleragadjak egy ilyen vattacukros kapcsolatba, de ha elég sokat vagy egyedül, végül kívülről, olyan távolságból tudod figyelni magadat, az elmúlt románcaidat, mint azelőtt soha. És ekkor bizony nagyon sok dologra rájössz, mert valahogy, amikor süket és vak módon szerelmesek vagyunk - vagy azt hisszük -, sok minden nem olyan egyértelmű.

Ezzel biztos nem írok újdonságot, de például a másik hibái akkor is megvannak, amikor te azt nem veszed észre. Azonban mikor kezd tisztulni a kép, és a hétköznapi dolgok lerántják a királyi leplet róla, mégis meglep, és egy csecsemő ártatlanságával csodálkozol rá. Hiszen ő nem az az ember, akibe beleszerettél!

Be kellett látnom, hogy egyértelműen azok a kapcsolataim alakultak jobban már a múltban is, amiket nem kifejezetten párkeresési szándékkal kezdtem el. Így egyrészt nem volt "szükséges", hogy a legjobb formánkat hozzuk, másrészt pedig olyan hibákat is láttatni engedtünk, amit lehet, hogy másképp nem tettünk volna. Így nem volt zsákbamacska, és el tudtuk dönteni, hogy a defektekkel együtt is kell a másik, avagy sem.

Ezekben a kapcsolatokban jellemzően később alakul ki az érzelmi kötődés, ami szerintem egy klassz dolog, hiszen van idő úgy belebújni a másikba, hogy kevésbé érjenek meglepetések. Mindezt rózsaszín köd meg bárgyú álomképek nélkül, a maga pucér, emberi valóságában.

Én azt tapasztaltam, hogy ezek a kapcsolatok sokkal inkább válhatnak idővel hosszú távon is stabillá, mint azok, amik valami lehengerlő forrósággal jönnek, mint az erdőtüzek. Ahol eleinte jólesik összebújva szalonnát sütögetni, de aztán feléget és tönkretesz maga körül mindent, végül nem marad utána más, csak füst, por és hamu...

Én úgy veszem észre, hogy az emberek többsége inkább azt a fajta érzelmi állapotot definiálja szerelemnek, amiről az elején írtam. Tiniként, fiatal felnőttként talán valóban ezt jelenti, hiszen kevésbé vagyunk képesek felnőtt nőként és férfiként kötődni. Mostanra azonban úgy hiszem, a valódi szerelem az az állapot, amikor minden hülyeségével együtt is képes vagy szeretni a másikat. Valóságosan. Ahogy az életed részévé, a te részeddé válik.

Nem tudtok nap-nap után mindig tökéletes harmóniában élni egymással, azonban a VALÓDI szeretet mindenkit képessé tehet arra, hogy úgy jöjjön le egy-egy hullámvasútról, hogy kérdés nélkül képesek legyetek folytatni a közös életet. És ehhez nem kell vattacukor, még csak csillámpóni sem. Pusztán te és ő. És az akarat, a döntés és az elhatározás, hogy minden probléma ellenére együtt lesztek. De csak és kizárólag akkor, ha valóban ott az a fajta szeretet, ami tartós, igazi, és ami nem csak egy idővel elszálló szerelemnek hitt délibáb hozadéka...

Nyitókép: Shutterstock