A sértéseid szögek voltak a szerelmünk koporsójába

Nem vesszük figyelembe a szavak valódi súlyát. Bár többnyire evidens, hogy csak a düh mondatja velünk a különféle sértéseket, azért a nyoma megmarad, és felébreszti a kételyt. Mert hát még a vicceknek is igaz a fele, nem?

Ilyenkor vajon magunkat teszteljük? A saját határainkat szeretnénk kiszélesíteni? Vagy ennyire izgatja a fantáziánkat, hogy mennyit tűr el nekünk a bizonyos másik felünk? Akinek pechje van, az tönkre is teszi ezzel a kapcsolatát, és sokszor emészti a bűntudat a feleslegesen kimondott sértések miatt - akár egy életen át. Aki szerencsés, az megússza pár nap csenddel, mikor a párja lelép kicsit, hogy mindketten magukba szálljanak.

De mire jó ez a csend? Bizonyára voltál már ilyen helyzetben. Megdöbbentő, milyen új lelki oldaladat ismered meg akár néhány óra elteltével. Mikor egy közösen megélt hétköznapi életből hirtelen a magány szürke, ködös mivoltában találod magad. Valahogy ilyenkor minden felértékelődik. A jelentéktelennek tűnő, bosszantó dolgok megszépülnek, és egyszeriben hiányozni kezd, hogy nem szuszog melletted senki az ágyban.

Hiányoznak a szobában széthagyott zoknik, az esti vita, hogy mit nézzetek a tv-ben. Hiányoznak a reggelek, amikor felébreszt, de te még aludnál. Hiányzik, hogy nincs kitől megkérdezned, mit hozz a boltból, és egyáltalán nincs, aki - miután fáradtan hazaérsz - ha nyűgösen is, de mosolyogva várjon rád... Egyik pillanatban még el sem jut az agyadig, mi történt. Aztán elfog a rettegés: mi van, ha sosem látjátok viszont egymást?

Pedig csak külön töltötök pár napot, hogy ne menjetek teljesen a másik agyára. És szenvedsz, mint a kutya, de megértesz sok olyan dolgot, amit egymás mellett sokszor nem sikerül. Amiket valójában tudsz a szíved mélyén, de már olyan természetesnek vetted, hogy akkor értékeled igazán, amikor nincs. Milyen tipikus, nem?

Nem úgy értettem...

Aztán ott a másik véglet, ahol már nem tehetsz semmit, csak rágódsz. Ha szerencséd van, csak rövid időd megy rá: néhány nap, néhány hét. De az utólagos miértek sokszor súlyos évekig is elhúzódnak. Fel kell ismernünk, hol van az a határ, ami a másik valódi énje, nem az, amit mi annak képzeltünk. Az a veszekedés, ami nekem röhejes, másnak olyan szinten sértő lehet, hogy akár a kapcsolat végét is jelentheti.

Ugyanakkor ami másnak egy vicc, az lehet, hogy belém éget mély sebeket. Sokszor nem is ismerjük egymást valójában, és automatikusan magunkból indulunk ki. Csak sokaknál a nem úgy értettem bocsánatkérés már nem nyom semmit a latban a sértettsége mellett.

Gyerekként azt gondoltam, hogy a szerelem, az együttélés a világ legszebb, legcsodálatosabb és legegyszerűbb dolga - és bár lényegében csak az utóbbiban tévedtem, abban hatalmasat. A változz meg a másikért duma egy baromság. Komoly gondokat jelez, ahol erre van szükség, sőt, még komolyabbat, ahol ez meg is történik. Ahol az egyén kilép a saját személyiségéből, hogy a társa bábja lehessen.

De ahol nem hajlandóak akár húzós mértékben összecsiszolódni a felek, az sem vetít elő egy boldog jövőképet hosszú távon. Szóval, amit én a rövidke pályafutásom alatt megtanultam és tuti receptnek merem nyilvánítani, az a türelem, megismerés, hajlandóság és önfegyelem. Nálam egyelőre működik.

Nyitókép: Shutterstock