A pasidat választottad helyettem, nem tudok már anyaként nézni rád!

Eleinte nem volt könnyű, hisz alföldi lányként elkerülni a Mecsekbe nem egyszerű. Kilógtam a sorból - és ezt sokszor éreztették is velem a suliban. Az öltözködésem, a tájszólásom, a viselkedésem mind-mind okot adtak arra, hogy céltáblává váljak. Ám lassan megtanultam kezelni a helyzetet, barátokat szereztem, és úgy éreztem, mégiscsak a helyükre kerülnek a dolgok. Élvezni kezdtem az új életem.

17 éves tiniként igazi lázadó voltam. Leginkább buliztam, és a haverokkal lógtam. Nincs ebben semmi különös, igaz? A tanulmányaimra azonban mindig odafigyeltem. Ezt az egy dolgot az édesanyámnak köszönhetem, mert belém nevelte, hogy magamnak tanulok - és ha elhanyagolom az iskolát, azzal csak és kizárólag magammal szúrok ki. Emlékszem, mikor kislányként együtt tanultunk suli után. Olvastunk, számoltunk, énekeltünk. Szép idők voltak.

Anyának is joga van boldognak lenni

Talán a lázadó korszakom, talán a sokszor túlzó viselkedésem vezetett oda, hogy anyám úgy döntött, új párt keres magának az interneten.

Nem elleneztem, nem is lett volna jogom hozzá, hiszen egy szülőnek is joga van a boldogsághoz. Anya egy kifejezetten dekoratív hölgy volt akkor is, és most is az. Nem ért tehát meglepetésként, hogy hamar talált maga mellé valakit. Eleinte nem tudtam, kivel beszélget naphosszat, de láttam, hogy megváltozott. Az addig búskomor és magába roskadó nő ismét régi fényében pompázott. Megtalálta azt, akit keresett. Annyi szépséghibája volt a mesének, hogy a férfi Svájcban élt. De, mint azt bizonyára mindannyian tudjuk, a szerelemnek nem lehet határt szabni.

Egy nap eljött hozzánk az újdonsült lovagja. Szimpatikus fickó volt. Nem akart azonnal az új apukám lenni, ami akkoriban kifejezetten jólesett. Néhány együtt töltött nap után hazament, de anya ezután is sokat mesélt róla, csillogó szemekkel áradozott. Néha pedig arról beszélt, hogy következő alkalommal ő látogatja meg a férfit.

Két hétre ment, sosem jött vissza

Ennek 10 éve már. Azóta kétszer találkoztunk. Egyszer 2009 végén, mikor hazajöttek, hogy elvigye az ott maradt dolgait. Másodszor pedig tavaly, mikor úgy éreztem, valamilyen szinten ismét készen állok beengedni az életembe.

Kb. egy hónap elteltével mondta meg, hogy többé nem jön haza.

Szerencsémre a féltesóm is abban a városban lakott és mindent megtett, hogy sikerüljön átvészelni ezt az időszakot. Befogadott, amikor kitettek az akkori albérletünkből, ugyanis - mint kiderült - anyám hónapok óta nem fizetett lakbért. Össze voltam zavarodva, nem tudtam, mit tegyek.

Néhány napnyi sokk után egyértelművé vált, hogy munkát kell keresnem. Diákként kaptam állást egy szupermarketben, a szemeszter kezdetekor pedig lehetőség nyílt diákhitel igénylésre (ami a mai napig megnehezíti az életem - gondolom ezzel sem vagyok egyedül). Később ösztöndíjra is jogosult lettem, így képes voltam egy saját albérletet fenntartani.

Ez volt az a pont, ahol éreztem: felnőttem. Talán túl hamar, talán túl gyorsan, de muszáj volt. Ennek ellenére

Nem voltam túlságosan jó gyerek: sőt, igazi őrjítő tini, nagyszájú, szemtelen kamaszként jellemezném az akkori önmagam. Ettől függetlenül nem hiszem, hogy ez volt a megfelelő választás.

A történet rányomta a bélyegét az egész életemre. Nehezen bízok meg emberekben, és még annál is nehezebben engedem őket közel magamhoz. Nagyon kevés barátom van, és abban sem vagyok biztos, hogy jól kezelem a konfliktushelyzeteket.

Mára megbocsátottam édesanyámnak, de sajnos nem tudok már érezni iránta. Hiába akarok, a helyét a szívemben magával vitte aznap reggel, amikor kilépett az ajtón.

Nyitókép: Shutterstock