Virágoskertemben Tankcsapdát dúdolok, mert nekem már tényleg nem kell semmi

Kezd elegem lenni. A zajból, hangoskodásból, hogy mindenhol és mindenre azt szajkózzák, nem lehet más, jobb, már úgyis mindegy, ezt már elrontottuk, nincs visszaút. Körülveszem magam és a családomat egy burokkal, és próbálok benne maradni és benne tartani a gyerekeket is. Ez a burok jelenti a békét, nyugalmat, boldogságot. Ez a burok a virágoskertem. A jövő ígérete. 

„Nekem már tényleg nem kell semmi, hagyjatok békén, ennyi!” — Kétlem, hogy Lukács Laci és a Tankcsapda ugyanarra gondolna, amikor ezt a számot játssza, mint én, amikor hallgatom vagy énekelem, mert én egész biztosan nem akarok másnapos lenni. De abban biztosan egyetértünk, hogy jobban akarjuk érezni magunkat, amit nekem a kertem ad meg. 

„Kertet művelni annyi, mint hinni a holnapban.” — Nem tudom, Audrey Hepburn mennyi időt töltött a kertjében, ha volt neki, de gyönyörű a mondat, amely elhagyta a száját. Azt tudom, hogy én egyre gyakrabban megyek ki a kertembe, egyre többet törődöm vele, ami csak részben van azért, mert tavasz van. Egész télen azt terveztem, mit valósítok meg tavasztól őszig, milyen virágokat ültetek és hova, hol lesznek új fák és hasonlók. A kertben töltött napos órák számával arányosan érzem magam egyre boldogabbnak. A napsütés már önmagában is jókedvre deríti az embert, a lányomnak is mindig azt mondom, amikor azt mondja, utálja a meleget és a napsütést, mert izzad és leég, hogy gondoljon bele, mi lenne velünk napfény nélkül. 

Amikor elvetem a magot — és idén extra mennyiségben sikerült ezt megtennem —, ténylegesen látom a jövőt. Persze mindig lehetnek gubancok, nem minden mag csírázik ki és lesz ültetésre alkalmas növény belőle, de azért a nagyrészük megfelelő szeretet és gondoskodás mellett palántává fejlődik. Egy élet kezdődik el, amikor a magból előbújik az első zöld szárkezdemény, majd eljön a palntanevelés után a földbe ültetés ideje, és hamarosan teljesen pompájában megmutatkozik nemcsa a virág, de a zöldség, gyümölcs is. Követni a növény fejlődését kicsit olyan, mint követni a gyermekeim fejlődését. Minden apró és pozitív változás örömmel tölti el az embert, a növény iránti szeretet és tisztelet meghozza gyümölcsét. A növény, mint legőszintébb élőlény a nem gondoskodó gazdáját nem örvendezteti meg virgokkal, terméssel. Ha nem etetjük, nem itatjuk, a növény ugyanúgy meghal, mint mi tennénk, ha hosszú távon étlen-szomjan kellene élnünk. De, ha mindent megkap, amire szükség van — és nem kér sokat —, pompás lesz, és örömmel adja magát a kertésznek. 

A magunk termelte zöldséget fogyasztani teljesen más érzés, mint a boltit megenni. A saját konyhakert minden tagjára hálával gondolok, amikor leszedem. Köszönöm, hogy a családom asztalára, a gyermekeim tányérjára kerülhet, hogy elfogyasztás után belülről táplálja a számomra legfontosabbakat! A gyümölcsök édes íze nevetést csal a gyerekek arcára, öröm nézni, ahogy összekenik magukat a zamatos barack, eper vagy málna levével. De nem ez az egyetlen előnye a kertnek, és nem ez az, ami miatt egyre gyakrabban érzek együtt a Tankcsapdával, mert nekem már tényleg nem kell semmi...más. 

A kertben töltött idő mentálisan is erősít, ha mással nem segít éppen, akkor azzal, hogy utólag jövök rá, hogy órákon át nem pörgött az agyam, csak azzal foglalkoztam, amit éppen csináltam. A fűnyírás monotonitása felér egy meditcióval, a növények ültetése maga a jóga. És nem utolsó sorban testedzés, különösen a fűkasza és szegélynyíró hosszas mozgatása. A kertészkedés megnyugtat, kivesz a hétköznapi problémákból, elfeledteti a sok mocskot, ami körülveszi a társadalmat, az átveréseket, egymás folyamatos ekézését, kritizálását, a jellemtelen emberek hazugságait és pletykáit, az időnként meglehetősen unalmas munka miatti elkeseredettséget. Amikor rádöbbenek, hogy szinte egész nap békében voltam a világgal és önmagammal, nem kívánok mást, minthogy a hétköznapokat is a kertben tölthessem. 

Kedvenc „profi hobbikertészem” szlogenjét idézve: „A boldogság a kertben terem”. Azt azért kétlem, hogy a profi kertészek élete tényleg csak csupa móka és kacagás lenne, és saját magam is megtapasztalom olykor az 1000 négyzetméternyi kiskertemben a kudarcot, de hol van az a sikertelenség ahhoz a kiábrándultságérzéshez képest, amit sokan a hétköznapokban megélünk, a semminek semmi értelme érzése a kertben töltött idővel egyenes arányban csökken. Bevallom, már azon is elgondolkodtam, hogy jelentkezem kertészmérnök szakra, nem először pályát módosítok, a billentyűzet helyett kapát ragadok, kiszakítom magam az online térből és a valóságban folytatom tovább a munkáslétemet. Vagy összekötöm a kettőt (hármat, négyet). Még nem tudom, hogy mit tudok megvalósítani az egyelőre kezdetleges terveimből, de egyet biztosan tudok: kevés dolog érdekel jobban jelen pillanatban, mint a kert, mert az én boldogságom és jövőbe vetet hitem tényleg ott terem. 

Nyitókép: Shutterstock