Lehet egyszerre boldognak és szomorúnak lenni ugyanattól?

Nagy változás előtt áll az életünk, és hiába látom, hogy a család többi tagja mennyire lelkes, várakozó, izgatott, bennem ott van a keserűség érzése és az értetlenség, hogy tudnak ennyire örülni annak, amiről még nem is tudnak semmit. Nem mondom, hogy én kicsit sem vagyok izgatott, hogy nem latolgatok, nem próbálom elképzelni, milyen lesz, ami ránk vár, de fáj a szívem, ahogy a feleségemnek mondtam, belül sírok. 

Új élet. Tudom, nem feltétlenül kell mindent elengedni, amit a régiben szerettem, de sok mindent kell otthagynia az embernek, ha régi és az új között ilyen hatalmas a távolság. Külföldre megyünk, a cég kanadai központjában fogok dolgozni, minimum két évig. Hirtelen jött lehetőség, amiről gyorsan kellett dönteni, a család pedig döntött: menni akarnak, különösen a gyerekek. Nyelvtanulás, világlátás, új barátok, lehetőségek stb. Miattuk nem is aggódom, az én talpraesett fiaimat nem kell félteni, bárhova mennek, bárkit levesznek a lábáról. Mint az édesanyjuk... .

Aki azzal érvel, hogy szakmai kihívások, a nyelvtudásom elmélyítése, előrelépés, fejlődés, tanulás, új ismeretségek, lehetőségek várnak rám. Ő a leglelkesebb, pedig neki lesz a legnehezebb a helyzete. Itt kell hagynia a munkáját, a barátait, vadidegen emberek között megtalálnia önmagát úgy, hogy nem dolgozik majd, nincs egy fix munkahelyi közösség, ahova tartozhat, ezzel szemben a gyerekeket és engem támogat majd minden értelemben. Csak két év, mondja, én meg figyelmeztetem, hogy minimum, ki tudja, mi lesz utána, de nem lehet elvenni a kedvét, mindent nem kaphatunk meg, mondja, és a kapcsolatok így működnek: hol az egyik, hol a másik van előtérben. Őt ez nem zavarja, biztosan lesznek mélypontjai, de feladni sosem fogja, nem a „stílusa”. Én viszont félek, hogy rámehet a házasságunk, mert ez most egy nagy kihívás és egyenlőtlenség lesz kettőnk között, bármennyire is igyekszem majd kompenzálni. Sőt, attól tartok, ha nagyon erőlködöm, még rosszabb lesz a helyzet. 

Öt éve dolgozom a cégnél, szeretem a hivatásomat, a munkahelyemet, a kollégáimat, komoly szakmai eredményeket értem el, és hiába tudom, hogy emiatt kaptam a lehetőséget, odakint is mindenki tudni fogja, hogy nem sorsoláson nyertem az utat, mégis, sajnálom itt hagyni, amit elértem, amit elkezdtem, amit szerettem volna elkezdeni. Tudom, majd ott... Vagy nem. Elvégre ott jóval előttünk járnak, bár azt mondja a főnököm, hogy van, amit a mi javaslatunkra vezettek be a kanadai anyavállalatnál, szóval ne aggódjak, vevők mindenre, ami új, hasznos, segít. De mi van akkor, ha semmi hasznomat nem veszik, ha úgy látják, feleslegesen vagyok ott, csak viszem a pénzt? A főnököm szerint a tapasztalat az, hogy többet hozok, mint viszek, nem véletlenül választottak ki, a céget nem hülyék vezetik sem itt, sem Kanadában, sem a világ más pontjain.

Várakozással nézek a jövő elé, de siratom a jelent, nem akarom, hogy múlttá váljon. A fiaim 16 és 17 évesek, mi van, ha ott találják meg a számításaikat? Mindannyian kint maradunk örökre? A feleségem biztosan nem jön el nélkülük, de én nem akarok mindent feladni és egy másik országban leélni az életemet, márpedig ez is egy lehetséges opció. Mi van, ha a feleségem találja meg a számításait, és ő nem akar hazatérni? A fiúk biztosan vele akarnának maradni, és én sem szeretnék nélküle élni. Mi van, ha mindenki haza akar majd jönni, csak én érzem majd úgy, hogy maradnom kell? Jobb lett volna el sem fogadni a lehetőséget... Gyakran érzem így. A család csak nevet, azt mondják, túl aggodalmaskodó vagyok, mint az anyám, aki mellesleg teljesen kivan, hogy nem lát évekig, mert ő aztán biztos nem fog repülőre ülni, hogy lezuhanjon. Nem lehet meggyőzni, az ész érvek nála nem jönnek számításba. Bezzeg a feleségem szülei lelkesek, majd kijönnek hozzánk az ünnepekre, és micsoda ajándék ez nekünk, mennyit adhat nekem ez a munka, mondják. 

 Vajon velem van a baj, vagy a családom nem veszi elég komolyan a helyzetet?

Nyitókép: Shutterstock