A jó házasság titka: fogalmam nincs, de a miénk működik

Amikor megkérdezek hosszú évek óta együttélő párokat, miért nem házasodnak össze, általában kétféle választ kapok: 1. a házasság csak egy papír, ami nem számít, 2. össze fogunk, csak még gyűjtünk rá. 

Sokan, sokat készülnek az esküvőjükre, rengeteg embert meghívnak, igazi luxusban ünnepelnek, a nászútra is évekig gyűjtenek. Van olyan barátnőm, aki férjnél van, de gyermeke nincs, sokat szomorkodik, egyre gyakrabban jut eszébe a válás, de olyankor előveszi az esküvői albumot, hogy emlékezzen arra, hogy az volt élete legboldogabb napja, amikor a szerelmével kimondták a boldogító igent.

Hogy a drága és 100 fős esküvő semmire nem garancia, azt a saját első házasságom bizonyítja, amelyet volt szerencsém 19 évesen kötni, egy 22 éves fiúval. Minden jel arra mutatott, hogy a kapcsolat halálra van ítélve, valójában egyszer az eljegyzést is felbontottam, éreztem, hogy nem illünk egymáshoz, de ha nem éreztem volna, apám naponta emlékeztetett rá. Talán ez utóbbinak volt a legtöbb köze ahhoz, hogy ez a frigy márpedig és „csakazértis” megkötetett. A szüleim állták a költségeit, ha nekem kellett volna, akkor ezt a kudarcélményt simán megspórolhattam volna magamnak, meg a srác is. 

A második alkalommal már érettebb fejjel, nagyon rövid együttjárás után, magabiztosan mondtam ki a boldogító igent. A házasság azóta is tart, közel két évtized van a „számlánkon”. És micsoda évek!

Az esküvő olyan volt, amilyennek terveztük. Két tanúnk volt, a fehér ruhát és a fátylat, no meg a szmokingot nem erőltettük. Jól néztünk ki, de semmi cicoma. Hatalmas volt a vendégsereg: szűk család, fotós, videós és egy barátnőm, akit ugyan nem hívtunk meg, de ez őt egy kicsit sem zavarta, azt mondta, ő ugyan nem fog lemaradni a nagy napról, megjelent hát a házasságkötő teremben. Jól tette. Egy kicsi sértődésféle ilyenkor mindig van a rokonokban, de végül mindenki megérti, hogy ez a nap a menyasszonyról és a vőlegényről szól, nem lehet más, mint amilyenek ők akarják. Lehet, hogy ez a jó házasság titka? 

Márpedig, minél hosszabb ideig tart egy házasság, annál többször akadhatnak olyan nézeteltérések, melyek ugyan alapjaiban nem rengetik meg a kapcsolat alapjait, mégis, jó, ha vannak olyan pontok, amelyek vitán felül a legszebb közös emlékek. Ez is lehetne a kulcs. Talán...

Tudom, hogy valamit mégis mondani kéne, mert, ha ötletem sincs, mitől működik, akkor mit dicsekszem itt feleslegesen?

Amit az első pillanattól tudtunk, hogy szeretjük egymást, amíg világ a világ, és még azon is túl. Ezt gyakran el is mondjuk egymásnak. Vitáink vannak, sőt, nem gyakran, de veszekedéseink is. Nem mindig tudjuk meggyőzni egymást. Nem mondom, hogy nem is akarjuk, de hamar rájövünk, hogy nem fog összejönni. Egyikünknek sem. Mások vagyunk. Ez fontos, mert emiatt érezzük sokszor úgy, hogy tényleg kiegészítjük egymást. 

Ő reggelit készít nekem (és a gyerekeknek), én vacsorát főzök neki(k). Nincs köztünk ebben (sem) hivatalos megegyezés, így alakult, így kényelmes, erre van igényünk, kimondatlanul is. Semmiben nincs megállapodásunk, mégis minden úgy működik, ahogy szeretnénk.  Vannak közös programjaink, de nem hiszünk a randizásban, a kapcsolat feldobásában és hasonló, nekünk hülyeségnek tűnő, ám divatos házasságjavító praktikákban sem. Abban hiszünk, hogy nem kell hagyni elromlani. Sőt, még ebben sem. 

A magam nevében mondhatom, hogy sosem tennék ilyet, de szerintem a férjem sem, úgy tűnik, ő nálam is komolyabban veszi a házasságot. Már az apja is komolyan vette a sajátját. A szülői minta lenne a nyitja? Nem. 

Fontos az elfogadás, szinonimája a szeretetnek. Ő akkor is olyan volt, azokkal az imádott és kevésbé tetszetős tulajdonságokkal, amikor megismertem, mint most, legfeljebb akkor vagy nem vettem még észre. De! Ha 5-10-20 évvel ezelőtt úgy is tudtam szeretni, akkor most miért ne tudnám? Ez fordítva is igaz. Ha engem kérdezel, én már rég elváltam volna magamtól, saját megítélésem alapján annyira idegesítően szélsőséges vagyok, de a férjem ezt másképp látja, a személyiségem részének tekinti, ő azt a káoszt szereti, aki vagyok. 

Biztonságban vannak nála az érzéseim, gondolataim, véleményem és nálam az ő legféltettebb titkai. Cinkosság ez, tudjuk a másikról, hogy sosem árulna el, szolgáltatna ki másoknak. Nem kell beszámolnunk egymásnak a napról, a hétről, semmi nem kötelező, de minden lehetséges. Nem kell napközben telefonon hívogatnunk egymást, mégis van, hogy tizenötször beszélünk, mert annyira el akarunk valamit mondani, mert nekem ő, neki én vagyok az első, akit felhív, ha történik valami, és akkor is, ha nem. Nem töltünk minden percet együtt, csak, amennyit szeretnénk, tudunk csendben ülni egymás mellett anélkül, hogy azt fürkésznénk, mi jár a másik fejében. Szeretek rádöbbenni ezekre a pillanatokra. Egymástól független, két szuverén ember, akik külön-külön és együtt is képesek egy egészet alkotni. Szeretjük egymást. Szerelemmel. Szeretettel. Társakként. Jobban átgondolva, talán ez az egyetlen titok. 

Nyitókép: Shutterstock