Férfivélemény: Anyám nem érti meg, hogy már nem ő az első az életemben

Ötvenhárom éves vagyok, húszéves korom óta élek külön a szüleimtől, ami nem jelenti azt, hogy nem törődöm velük. Elvált férfiként minden szombaton náluk ebédelek, mindig ugyanazt a kicsit sem kedvenc ételemet, minden héten egyszer elviszem őket bevásárolni és mindenhova én szállítom anyámat, legyen az orvos, kezelés vagy bármi más. Ezen kívül havonta egy-két alkalommal elviszem őt és apámat valahova kirándulni, ha nyaralni akarnak, oda-vissza én szállítom őket. De anyámnak semmi nem elég. Mindig is ki akart sajátítani, de amióta unokáim vannak, különösen sokat féltékenykedik. 

Az a mániája, hogy amikor ő menni akar valahova, vegyek ki szabadnapot. Hogy miből élnék meg, ha folyton szabadságon lennék a kedvéért, fel sem merül benne. Ha pár napra elutazom, hatalmas balhét csap, hogy minek költöm a pénzt, mi lesz velem, ha beteg leszek, miből fizetem majd az orvost? Ráadásul nyaralgatásra van szabadságom, de amikor ő akarja, hogy ne dolgozzak, a megélhetésemre hivatkozom. Már rég lemondtam arról, hogy elmagyarázzam neki, hogy vállalkozóként a szabadnapjaiamt a lehetőségeimhez és a megrendeléseimhez igazítom.

A lányom születése után sem hagyott békén, a házasságom részben a nyűgjeire ment rá. Próbáltam lavírozni a feleségem és közte, hogy mindenkinek jó legyem, de végül senki nem volt elégedett. A volt nejem megvárta, míg a lányunk felnő, majd lelépett. Pedig mekkora szerelem volt! 20 évesen házasodtunk össze, hittem, hogy együtt öregszünk meg. Nem hibáztatom, hogy elhagyott, magamat okolom, és sajnálom, hogy nem tudtam gyakrabban ellentmondani a szüleimnek, akiknek egy szem gyerekeként mindig igyekeztem megfelelni. 

A lányom azóta anya lett, harmincévesen egy négyéves fiú és egy kétéves kislány édesanyja. Nagypapa lettem, a szüleim pedig dédszülők. Apám szeretne időt tölteni a dédunokáival, de anyám nem engedi, ahogy az unokájával sem engedte. Apám sajnos elég tutyimutyi, behódol anyám akaratának, teszi, ami a „zsarnok királynő” mond, és azt hajtogatja, hogy nem olyan borzalmas, mint amilyennek tűnik. Én kinőttem ebből. Nagy ára volt, életem szerelmét és a család, az otthon érzését veszítettem el miatta, de ma már nyugodtan mondok nemet.

Ha a lányom megkér, hogy vigyázzak a gyerekekre, mert dolga van vagy betegek, neki mindig igent mondok. Nem sűrűn fordul elő, legtöbbször az édesanyját kéri először, én akkor ugrom be, ha ő nem ér rá, de olyankor mindig nagyon boldogan hozom el őket vagy megyek át hozzájuk. Ilyenkor nem dolgozom, amitől anyám kiakad, hogy bezzeg az unokáim miatt hajlandó vagyok erre, ő meg akár meg is halhat tőlem. Már nem veszem fel az ilyen mondatokat, de van, ami azért nekem is sok. 

Anyám 70. születésnapját ünnepeltük volna tavaly nyáron, nagy bulit terveztem, örült is neki. Jöttek volna a testvérei, az új párom, a lányom és a családja... Ezen a ponton anyám kiakadt. A dédunokái nem jöhetnek, jelentette ki, amin viszont én akadtam ki. Feltettem a kérdést, hogy ugyan mi baja a két kicsivel, és már jött is a válasz: 

Apám ritkán szólal meg, de ez már neki is sok volt. Azt mondta, márpedig a dédunokáinak ott a helye a születésnapi ünnepségen, és anyám féltékenykedése nevetséges és kicsit sem szórakoztató. Egyetértettem. Felháborodottan kértem ki magamnak, amiért a lányom gyerekeit féltékenységből kizárja a családból, és végre ki mertem mondani azt is, hogy valójában sem apámat, sem engem, sem az unokáját és dédunokáit nem szereti, csak önmagába szerelmes. 

Nem lett szülinapi buli, mert apámmal ragaszkodtunk a gyerekekhez, anyám meg ahhoz, hogy ne jöjjenek. A lányomnak azóta se mertem elmondani, hogy miért maradt el az ünnepség. Annyit bántotta anyám gyerekkora óta, hogy ez a pofon már nem hiányzik neki. Azóta csak apám jön vásárolni, ami anyám szerint azért van, mert nekem semmit nem lehet mondani, mert azonnal cirkuszolok... Természetesen azt továbbra is kikéri magának, hogy a szabadnapjaimat nem vele töltöm, de legalább már nem nekem mondja, az ügyfeleimtől hallom vissza, a városban terjeszti, hogy rájuk se nézek. Nem tudja, hogy tudom. Továbbra is viszem az orvoshoz, kezelésekre, bevásárolok és ott ebédelek szombatonként. Mert ő az anyám.

H. Csaba történetét Simon Péter jegyezte le. 

Nyitókép: Shutterstock