Védeni akartam a szívem, de végül magamnak okoztam gyötrelmet

Mikor az ember szívét összetörik, a fájdalom mély gyökeret ver benne, olyan sebet ejt, ami hosszú ideig gyógyul, és sosem múlik el teljesen. Persze senki nem így kezdi, hanem reménnyel telve, azt gondolva, a világ tele van szeretettel és lehetőségekkel, de ahogy telnek az évek és egyik csalódás jön a másik után rájönnek, hogy naivak voltak, és arra is, ha nem akarnak újabb fájdalmat, védekezniük kell. Én is kialakítottam a saját védelmi mechanizmusaimat, akkor még nem  is sejtettem, hogy ez is fájni fog. Csak nem más okozza a gyötrelmet, hanem én saját magamnak. 

Mikor először tapasztaltam meg a szerelemi bánat fájdalmát, teljesen váratlanul ért a kín: nem tudtam, hogy ilyen pusztító lesz. Az első szerelmem meghatározó, annak a fájdalma pedig olyan égető, mint egy nyílt seb. Amikor aztán az új kapcsolatokban ismételten csalódás ért, megértettem, hogy résen kell lennem: fel kell fedeznem a másik ember minden hibáját, nem hagyhattam, hogy újra megtörténjen, de túlzásba estem.

Akárkivel is találkoztam, mindig volt egy indok, egy kifogás, hogy az a másik ember miért nem megfelelő. Olyan intenzitással próbáltam megvédeni magam, és kiszűrni azokat, akikről azt gondoltam, meg fognak bántani, el fognak hagyni, vagy nem lesznek hűségesek, hogy végül már mást sem csináltam, csak ítélkeztem. De a legrosszabb az volt, hogy nemcsak mások felett, hanem önmagama felett is. Kétségbeesetten keresgéltem a hibákat magamban, próbáltam megérteni, miért nem vagyok elég jó ahhoz, hogy ne okozzanak nekem fájdalmat.

Az ítélkezés azonban nem kímélt meg a gyötrelemtől, de magányosságot hozott. Ahelyett, hogy megosztottam volna az érzéseimet és vágyaimat másokkal, bezártam magam. Egy olyan páncélt vontam magam köré, ami nem engedett senkit túl közel. Félelemmel és bizonytalansággal telve éltem, és minden kapcsolatban vártam a következő csalódást... Ami persze mindig eljött, mert aki keres, az talál. Olyan természetességgel csináltam, hogy szinte észre sem vettem. Keseregtem, hogy nekem semmi sem sikerül. Sok időbe telt, mire az önsajnáltátás ködén keresztül megláttam az igazságot.

Mégpedig azt, hogy az ítélkezés nem megoldás. Nem gyógyít be sebeket, nem teszi elviselhetőbbé a fájdalmat, nem okoz örömöt. Csak még több csalódást szül, és még távolabb űz másoktól, megöli a szeretet szikráját, elpusztítja a lehetőségeket. Az ítélkezés mögött gyakran félelem húzódik meg. Félelem attól, hogy megsebeznek, hogy kihasználnak, hogy elhagynak. Én is ezért csináltam. Meg akartam védeni magam, de rá kellett jönnöm, hogy nem ez a helyes út, hanem az elfogadás. Ha megengedjük magunknak és másoknak is, hogy őszintén legyünk jelen, ha kimutatjuk a gyengeségeinket, akkor és csak akkor alakulhat ki egy igazi és mély kapcsolat. Az elfogadás és a megértés a szeretet felé vezető egyetlen út.

Tehát bármilyen nehéz is, bármennyire félünk, próbáljunk meg nem ítélkezni. Ne ítéljük el magunkat, ne ítéljünk el másokat. Legyünk kedvesek, megértőek és szeretetteljesek. Mert csak így találhatunk igazi boldogságot és békét az életünkben. Az ítélkezés ugyanis csak a szerelem gyilkosa.

Nyitókép: Shutterstock