Sokkoló volt megtudni, hogy nem vagy többé...

Amikor tinédzserkorom legelső szerelmének édesanyja azzal hívott fel az éjszaka közepén, hogy meghalt a fia, leejtettem a telefont, és csak ültem némán az ágyunk szélén. Rá se tudtam nézni a páromra, aki persze nem tudhatta, mi bajom lett hirtelen. Pislogni sem tudtam, megszólalni meg aztán végképp nem, egyszerűen csak kitört belőlem a nagy sírás. Nem tudtam felfogni, mégis mi történhetett egyetlen nap alatt?! 

Ilyen volt ő...

Dávid mindig is nagyszájú srác volt. A gimnázium tipikusan legjobb, legegoistább pasija, aki nagyon helyes, bátor, és persze sorra szédítette a lányokat az osztályban. Soha nem ismerte a határait. Ezt az életmódja is mutatta, nagy motoros volt. Imádta a sebességet, a szabadságot, neki soha senki nem parancsolhatott. Ezt a mintát valamelyest a családjából is hozta, hiszen édesapja szintén hasonló mentalitással rendelkezett. Emiatt sokszor nem is szerettem a hétvégéket náluk tölteni. Én akkoriban 17 évesen a rózsaszín ködtől nem láttam tisztán, hogy a szerelmünk egyoldalú, ugyanis több alkalommal is megcsalt. Azt már meg sem említem, hogy szakításunk előtt két héttel a saját születésnapi partiján előttem akarta megcsókolni a gyerekkori legjobb barátnőjét. Sejtettem, hogy az élet meg akarja majd leckéztetni Dávidot tekintettel arra, ahogyan élt, a legrosszabbra azonban nem számítottam.

Elég volt egy óvatlan pillanat

A halál oka, mint kiderült, egy hirtelen baleset volt. Gyorshajtás, index nélküli előzés. 70 méteres repülés egy Kawasaki-ról, és 5 másodperc alatt szörnyethalt. El sem tudom képzelni, a szülei mit érezhettek abban a pillanatban, én teljesen összetörtem. Olyan érzés kerített hatalmába, mintha kést vájnának a szívemben, és bár tudom, hogy nem volt a legjobb ember, de egyáltalán nem ezt érdemelte. 

A hír hallatán napokig nem tértem magamhoz és nem akartam elhinni, hogy ez történt. Dávid, akit életemben a legeslegjobban szerettem, mint férfit, nincs többé. Tudom, hogy sosem könnyű egy szerettünket elveszíteni, főleg nem ennyire fiatalon. Mondhatom, hogy az évek majd elfeledtetik, de így majd 30 évesen is emlékszem az arcának minden egyes vonására. Bele sem merek gondolni, Dávid szülei hogyan tudták feldolgozni ezt a mérhetetlen traumát. Így 8 év távlatából mondhatom, hogy talán idővel könyebb lesz, de a mosolyod mindig őrizni fogom emlékeimben, amíg csak élek. 

Nyitókép: Shutterstock