Játékbabát faragtál a szerelmes férfiból...

Nem volt erőm, nem volt tartásom, nem volt akaratom - már én sem voltam. Csak egy játékszer maradt belőlem, amivel azt tehettél, amit akartál: ha eszedbe jutottam, bekapcsoltál, és a kedvedre tettem. Nem akartál elengedni, az volt a szándékod, hogy legyek, de csak akkor, amikor neked jó. Hagytam, hogy játssz, hogy elhitesd velem, hogy szeretsz.

Belőlem csak a férfi kellett, aki tisztelte, szerette benned a NŐT - akit más észre sem vett. Mégsem hívtál többet... Régóta ültél két széken, hol ezen, hol azon. Én pedig engedtem, hogy ezt tedd, mert nem tudtalak otthagyni. Pedig azt érdemelted volna. Nem tudtam megtenni. De te ezt is megoldottad - akár egy csendes gyilkos...

Nem szóltál semmiről, nem vágtad hozzám a nagy tálat, nem veszekedtél, sőt, ki sem rúgtál, csak nem hívtál többet. Szerettem volna, hogy gyere, de neked mindig közbejött valami. Bekövetkezett számomra a világvége. Nem volt happy end.

Megsemmisült minden, amiről azt hittem, hogy együtt fogjuk megtenni, szertefoszlottak az álmok. De maradt azért valami: a tűz, amit te szítottál, de őrizetlenül hagytad. Égtem benne, szenvedtem a kíntól. Te túlléptél, engem viszont ott felejtettél... Bár lehet, hogy nagyon is tudatosan hagytál ott, mert megláttál valami érdekesebbet. Valami olyat, amire mindig is vágytál, de azért vitted Ariadne fonalát, hogy visszatalálj, ha úgy tartja kedved...

Magamra hagytál minden emlékemmel, minden érzelmemmel és egy darabka madzaggal. Nem tudtál maradni, szeretni, én pedig nem tudtalak bevenni. Falaid túl nagyok voltak, hiába próbáltam lebontani. Minden kiszedett tégla helyére kettőt raktál vissza, hogy ne jussak be. Idegesítően józan ésszel éltél mindig - sosem engedted meg a szívednek, hogy irányítson.

Tudtam, hogy a körülmények fogják megásni a sírunkat, mégis a szívem vezérelt, amikor hozzád indultam. De soha nem érkeztem meg. Ellenkezőek voltunk mindig, de nem úgy, mint a mágnes, hogy vonzzák egymást a pólusai.

Te csak taszítottál, toltál vissza, én pedig folyton csak adtam, őszintén, mindazt, amit tudtam. Megkaptad a tiszteletemet, a szerelmemet és engem is, teljes egészében. Nem hagytam magamnak semmit, mindenem a tiéd volt - úgy is kezeltél, mint a tulajdonodat, szabadon garázdálkodhattál ki-be az életemből. De neked ez kevés volt, az újat tartottad érdekesnek. Hiszen rólam már mindent tudtál, nem voltak titkaim előtted. Kiterítettem neked a lapjaimat, és egy cinkelt sem volt köztük. De az ász nem nálam volt...

Akkor még gyenge voltam, csak feküdni tudtam. De napról napra nőtt az erőm, felálltam, és elindultam én is az utamon. Véget ért a történetünk, vagy ez már végtelen? Hiszen nem szakítottál. Én viszont elvágtam azt a fonalat, amit a kezemben felejtettél. Azóta is kezemben a zsinór vége. Pedig annak a világnak régen vége...

Molnár Csanád

Nyitókép: Shutterstock