A szerelem legfőbb ellensége a sérüléstől való félelem

Amikor még a hálószobát csak az esküvő után oszthatták meg egymással a fiatalok, de az eljegyzés csak akkor jöhetett szóba, ha a szülők is úgy látták, hogy a kiszemelt hosszú távon is megfelelhet.

Mi már egy sokkal szabadabb világot kaptunk, és ebben a korban kell valahogy kiutat találnunk a szerelem furcsa útvesztőjéből. Mi a legfőbb különbség a két kor között? Gyorsan rávághatnánk, hogy a szexuális szabadság, ami igaz is, de ez önmagában még nem tenné ennyire mássá a két érzelmi világot. Azt gondolom, hogy a biztonságérzet csúszott ki a lábunk alól, és ez talán még a szexuális úton terjedő betegségeknél meg az összetört szív szindrómánál is sokkal súlyosabb baj.

Mi már egy olyan korba születtünk, ahol pontosan tudjuk: a szívünk választottja amilyen gyorsan érkezett, olyan hirtelenséggel távozhat is. Biztosan elő-előfordultak válások régen is, de nem ilyen gyakorisággal, mint ma.

Tévedés azt hinni, hogy a korral az igényeink is megváltoztak volna. Biztos vagyok benne, hogy ha valaki elképzeli magát 70 évesen, akkor odaképzel egy ráncos kezet maga mellé, amit megfoghat majd, meg néhány unokát, akik szaladgálnak a lábainál. Az összetartozásra való igény nem halt ki, csak ma már annyi inger ér minket, annyira könnyű dolog válni és újraházasodni, hogy sokkal hamarabb teszünk pontot egy kapcsolat végére.

De a probléma nem a válás. A probléma az, hogy már eleve magunkban hordozzuk a kudarctól való félelmet. Ez a félelem, ami az elmúlt durván ötven évben ülepedett le bennünk, borzalmasan káros. Gyakran úgy kezdünk bele egy kapcsolatba, hogy akár tudatosan, akár tudattalanul, de ott lebeg a fejünk fölött a szakítás, a veszteség, a kudarc gondolata. Így viszont senki sem lehet felszabadultan, őszintén önmaga, boldog pedig kiváltképp nem.

Nagyon erős magabiztosság kell ahhoz, hogy valaki teljesen át merje adni magát a partnerének, mindenféle korlát nélkül. Többször hallottam már olyat, hogy valaki tartalékban tart egy-egy potenciális jelentkezőt a partnere mellett, mert hát kell valami "B terv", ha esetleg zátonyra futna a kapcsolata. Hát hogy lehet így őszintén szeretni?! És egyáltalán nem gondolom, hogy ez a "tartalékoló" fél szemétsége lenne, hiszen nem a rosszindulat, hanem a félelem táplálja a cselekedetét. Ugyan ez nem menti fel a bűne alól, de azért beláthatjuk, hogy ő maga is jobban örülne, ha nem lenne szüksége a B verzióra.

A valahová tartozás érzése, a közösen vállalt terhek, a biztonságérzet pedig sokkal könnyebbé tették a létezést. Elődeink egy olyanfajta szerelmet élhettek meg, amit mi már valószínűleg csak nagyon kivételes esetben, vagy egyáltalán nem.

El vagyunk magányosodva, pedig gyakorlatilag sokkal több kapcsolatunk van. Beszélünk egymással, de nem kommunikálunk igazán, nem osztjuk meg legbelsőbb gondolatainkat. Tulajdonképpen nem is igazán érdekel minket a másik, és ennek nem az önzőség, hanem a félelem a legfőbb okozója. Falat húzunk magunk köré, hogy ne legyünk sebezhetőek. A korábban tapasztalt kudarcainkat eleve kivetítjük a másikra.

Miszerint, ha teljesen átadjuk magunkat a partnerünknek, akkor védtelenek és elhagyhatóak leszünk, vagy teljesen alárendelődünk. Holott, ha két olyan ember találkozik, akik ezekkel az érzésekkel tudatosan tudnak bánni, akkor megszületik a tökéletes partnerkapcsolat, és a fent említett könnyfakasztóan szép szerelem.

Nyitókép: Shutterstock