Azt hittem, az a jó csaj, aki soha nem problémázik - mekkorát tévedtem!

Már gyerekként is gyakran előfordult velem, hogy kínos érzésem támadt a sztereotipikus női viselkedés láttán. Egy önnön nőiségét még hírből sem ismerő kislánynak azonnal feltűnik, ha valami hamis, erőltetett vagy épp a szánnivaló kokettálás határát súrolja. Már akkor elhatároztam, hogy én soha nem leszek ilyen.

Sokáig hadilábon álltam ezzel a témával kapcsolatban, mert a nemi érésem kezdetén is nehezemre esett elfogadni, hogy már fiatal nő vagyok és a társadalom szerint úgy is kellene viselkednem. Ez nem sikerült, maradjunk annyiban.

Az ellenőrzőmben egymást váltották az intők és a dicséretek, mert bár egyes tárgyakból kiemelkedően teljesítettem, sőt, versenyekre jártam, a magatartásommal bármelyik tanárt ki tudtam kergetni a világból, aki nem rendelkezett kötélidegekkel. Erre utólag persze nem vagyok büszke, tény, hogy az empátiakészségem viszonylag későn fejlődött ki embertársaim iránt.

Amikor – a kortársaimhoz képest talán kicsit későn – elkezdtem érdeklődést mutatni a srácok iránt, természetesen megfogalmazódtak bennem is bizonyos ideálok. Milyen lennék barátnőként, milyen lenne a kapcsolatunk a szerelmemmel, mivel töltenénk az időnket, mi az, amit biztosan nem csinálnék.

Ez mind szép és jó, illetve valószínűleg a legtöbb férfi úgy véli, hogy igen, ilyen egy ideális barátnő, viszont mindezt át is kell ültetni a gyakorlatba és az nem olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik. Ugyanis a párkapcsolat nem csak szép és jó dolgokból áll, ugyanúgy rezonálni kell a másik sötét oldalára, traumáira is, mint a kellemes tényezőkre.

Nem lehet mindenre jó fej módon reagálni, képtelenség soha semmiért nem felkapni a vizet, hiszen emberek vagyunk, kialakulhatnak bennünk váratlan emóciók addig még nem tapasztalt szituációkban. Amit én anno elképzeltem erről az egészről, az egyszerűen nem foglalta magában a másik embert, a gyengeségeit, a múltbéli sérelmeiből fakadó reakcióit, nem volt társasjáték.

És amikor először néztem szembe párkapcsolati problémákkal, jól el is szúrtam az idealizált álomképemet. Sőt, a második komoly kapcsolatomban is. Aztán utána is. Nagyjából 15 évembe került, míg elkezdtem kapiskálni, hogyan működik ez a játék, és láss csodát, attól kezdve ténylegesen elkezdtem érezni, hogy az a lány vagyok, akit tiniként megálmodtam.

Határozott, magabiztos, tudatos, mégis finom és nőies. Olyasvalaki, aki tudja, hol vannak a határai és ha áthágják azokat, már reflexből, ellentmondást nem tűrően, de tárgyilagosan közli, hogy problémája akadt. Nincs hiszti, nincs toxikus vádaskodás, kommunikáció van. Azt hiszem, a középsulis Veronika ma büszke lenne rám.

Nyitókép: Shutterstock