A karácsonyt a gyermekeink töltik meg tartalommal, a puszta létezésük többet ér, mint bármi más az életben

Arra jutottunk, hogy talán elutaznánk valahova kettesben, távol a zajos „szeretetünneptől", vagy magunkra csuknánk a kaput, és otthon töltenénk el három csendes, finom falatokkal és jó filmekkel teli hosszú hétvégét, kettesben. Aztán ki tudja? Akinek van gyermeke, nem igazán tudja másképp elképzeni az életet, csak vele.

Ahol sok a gyerek — ahogy nálunk is —, ott a karácsony előtti hetek már izgalommal, tervezéssek, szervezéssel telnek, pláne, ha még abban a korban vannak a kicsit, hogy hisznek a csodában. Mi egész évben azt fürkésszük, vajon mi az, amire igazán vágynak a gyermekeink.

Az első gyermekünk születésekor 20 éves voltam, így nekem nem is igazán volt olyan karácsonyom, ahol ne lettek volna gyermekeim vagy én ne lettem volna még gyerek. A férjem 31 évesen lett apa, így ő azért eltöltött pár csendes szentestét egyedül, ám introvertált emberként ez egy kicsit sem viselte meg, sőt! Egy alkalommal, amikor szokás szerint a négy gyerek száguldozott keresztül-kasul a nappalin, kedvesen, a maga szelíd, szeretetteli módján azt mondta:

Ilyen, ha az ember szülővé válik. Az élete minden perce azokról szól, akiket a sors rábízott, akikkel az élet megajándékozta.

Kevés kivétellel...

Nálunk a házat a gyerekek díszitik fel — kis segítséggel —, ők döntik el, hol fussanak a színes égősorok kint és bent, milyen legyen az asztali dísz, maguk készítik az adventi koszorút, az ajtódíszt, kopogtatót, feldíszítik a karácsonyfát és az ünnepi asztalt is ők öltöztetik fel a szentestei vacsora előtt.

Annak ellenére, hogy mi magunk nem vagyunk nagy karácsonyrajongók, a férjem és én is élvezzük a szűk családi körben töltött szentestét, a gyermekeinkkel.

Sokszor gondolkodtunk, hogy mi lenne, ha mi, hatan elutaznánk karácsonyra, és valahol a hegyekben ünnepelnénk, de nem mertük még megtenni. A nagyszülők, gyerekek, nagynénik és nagybácsik tiltakozására újra és újra megadjuk magunkat.

A csendet, a meghitt, csakis a gyerekeinkkel együtt töltött időt, a nagy társasjátékesteket a kicsikkel és nagyokkal, a közös mozizást, az idétlen karácsonyi filmeket, melyek néha annyira fárasztóak és számunkra már unalmasak, de a két legfiatalabbnak minden új, mindenen hatalmasakat kacagnak.

Épp ma mondta az itthon betegeskedő lányom az ablakon kinézve, hogy mennyire boldog, hogy ennyi havat lát. Vannak emlékei kiskorából, hogy egy-egy napig volt valami értkelhető havacska, és mi szánkózni vittük őket, de először lát rá esélyt élete eddigi 15 éve alatt, hogy tényleg fehér karácsony lesz. (Köszönjük a lehetőséget, kedves El Niño! Nagyon bízunk benned!)

Szóval, igen, néha elgondolkodunk, mi lenne velünk nélkülük, hogyan ünnepelnénk, élnénk meg a mindennapokat. Nyilván lehet élni gyerek nélkül is, hiszen az egyik ember életének értelmét nem a másik ember adja meg, azt magunkban és magunknak kell megkeresnünk.

Még akkor is, ha mi magunk egész biztosan nem csinálnánk ekkora felhajtást a karácsonyból, és tuti nem belőlünk gazdagodnának meg a kereskedők. Mondjuk, ez utóbbi most is így van. Mert nálunk még a gyerekek számára sem az ajándékokról szól ez a három nap, bár kétségkívül örülnek annak, amit kapnak. Mindennek és bárminek. De leginkább annak, hogy végre mindannyian együtt lehetünk és csak egymásra figyelhetünk. Mert vallástól, hittől függetlenül, mi másról is szólna a szeretet ünnepe?

Nyitókép: Shutterstock