Fura gyerekek fura szokásai: az enyém csak Győzikére hajlandó aludni...

Alapvetően én nem csináltam nagy faksznit az egészből. Persze, készültem én is. Jól szerettem volna szülni, háborítatlanul, természetesen. Utánajártam a lehetőségeimnek, kiválasztottam azt, ami számomra a járható út volt.

Utána készültem az anyaságra. Nagyjából rugalmas tervet készítettem, de volt pár dolog, amihez makacsul ragaszkodtam. Tettem ezt egyrészt azért, mert a különböző fórumokon, amiket olvastam, elég sarkalatosan képviseltek bizonyos elveket. Ezeket pedig akkor még elfogadtam. Így történt, hogy elhatároztam, nálunk két dolog biztos nem lesz: cumi és ricsaj.

Olvastam a cumiról, hogy eltorzítja a szájpadlást, az állkapcsot és így a leendő fogak már nem tudnak jól érkezni, és rontja a szopási képességet, márpedig én sokáig szerettem volna így táplálni a kisfiamat. Ezért száműztem még a cumi gondolatát is.

Zeneileg majdnem mindenevő vagyok, de van egy műfaj, amit nem és nem tudok és nem is akarok elviselni. Begyűjtöttem egy rakás babazenét altatáshoz. Volt benne Mozart, Zséda, szebbnél szebbek, már előre örültem, milyen jó lesz nekünk, ha majd ezeket hallgatjuk. Egy szó, mint száz, nem görcsöltem rá, de ezt a pár dolgot azért lefektettem.

A kilenc hónap elrepült és azon kaptam magam, hogy megszületett a fiam

Az első két hétben aludt, mint a parancsolat. Nagyon boldog voltam, lám, mások panaszkodnak, de az én kisfiam végig alussza az éjszakát. Nagyon szerencsésnek éreztem magam. Akkor még nem tudtam, hogy ez teljesen normális élettani dolog a kisbabáknál. Kipihenik a születés fáradalmait és majd aztán jön a nem alvás.

Bennünket is elért a hasfájás. A fiamnak érzékeny volt a kis pocija és menetrendszerűen működött. Minden áldott este hatkor elkezdett ordítani és kilencig be sem fejezte. Mindent megpróbáltam: gyógynövény teát, pocak masszírozást, meleg fürdőt. Melegítő párnát. Simit. Ringatást vállon, mellkason, hason. Alkaron való hintáztatást, amitől egy idő után Popeynek éreztem magam. Sorra vettük a piacon kapható szinte összes hasfájásra ajánlott szert. Sétáltunk. Levegőztünk. És semmi. Az én fiam csak ordított és ordított.

A végén együtt sírtunk

Ő azért, mert fájdalmai voltak, én pedig azért mert rettentően sajnáltam, fáradt voltam és tehetetlennek éreztem magam. Így érkezett el az a bizonyos pont: a pont, amikor bizonyos elveket el kell engedni. Lehet őket tartani összeszorított foggal, de értelmük nem sok van. Én is elengedtem a cumi kérdést.

- Légy szíves menj el az ügyeletes gyógyszertárba és vegyél cumit! - fordultam a férjemhez.
- Milyet? – kérdezte ő.
- Mindenfajtát. Szoptatásbarát, korhoz illő, modern, ősrégi, mindből hozzál légy szíves, nehogy vissza kelljen menni.

Nos, az én férjem nézett rám, mint egy hibbantra, de fogta magát és elment a gyógyszertárba. Hamarosan haza is ért egy jó nagy papírtasakkal, benne mindenféle cumival. Szépen kipakoltam őket, forró vízzel kifertőtlenítettem és nekiálltunk próbálni. Az én drága egyetlen kisfiam a hiperszuper, szoptatásbarát cumikat úgy köpte ki, hogy repültek. Oké, gondoltam, akkor ezt is el kell engedni, hogy legalább jót tegyek már valamennyire. Ha már cumi, legalább legyen jó. De nem. A fiam, mikor megkapta az ősrégi, bumszli nagy cseresznyecumit, benyelte és elégedetten cuppogva befejezte az üvöltést.

Nincs mit szépíteni a dolgon, könnyesre röhögtem magam

Na, gondoltam, erről ennyit. Lehet itt szélsőségesen nekiállni a dolgoknak, hogy ezt nem, meg azt nem, ha a gyerek máshogy gondolja, akkor az úgy lesz. Jobb a békesség. De a kálvária nem ért véget.

Ezt tetézendő, a kisfiúknál gyakran előforduló fütyikorrekcióra lett szükség. A műtét után újfent nem aludt a gyermek. Nyilván nem, hát fájt neki, krém és fájdalomcsillapító ellenére is. Már minden elérhető zenére ringattam, de semmi sem segített. Kínomban bekapcsoltam a rádiót, ahol éppen a Romantic együttes egyik slágere szólt. Én sírva fakadtam, a gyerekem meg elhallgatott, élénken figyelt, majd egyetlen másodperc alatt kiájult. Egyszerűen nem hittem el. Ez most komoly? Romantic?

Másnap vettem tőlük egy CD-t, biztos ami biztos, legyen itthon, ha kell. És persze kellett. Amikor semmi sem segített, Győzike és a lányok hangjára a fiam aludt, mint a parancsolat.

Amikor már tudott beszélni, gyakran megesett a következő diskurzus:

- Mit hallgassunk, kisfiam?
- Mokarzot anya. Utána meg Lomantikot.

Így vált az életünk részévé a Romantic együttes. Aztán persze ez is elmúlt, jött helyette más.

A fiam felnőtt, mutálni kezdett, és mit ad az élet, egyik nap meghallottam, ahogy a fürdőszobában csúszkáló kappanhangon azt énekli: „hogy mondjam el, hogy vágyom rád, hogy szeretem a bőröd illatát". Az érzés elmondhatatlan. Pláne, hogy közben a fiam saját magán is vihogott, olyan hangok jöttek ki belőle.

A hab a tortán, hogy pár nappal később bulizni ment. Nagyon klassz gyerek, mindig tudom, hol van, óránként küld üzenetet: jól vagyok anya, minden oké, szeretlek. És mindig pontosan érkezik haza. Ezen az estén is jött az üzenet. Megnyitottam és úgy elkezdtem nevetni, hogy még a könnyem is csurgott. Egy fénykép érkezett egy helyi étterem elől. A képen a fiam, a barátja és Győzike pózoltak. A fiam elmesélte neki, hogy anno az ő zenéjére aludt, ennek örömére készítettek is egy közös fotót.

Hát így esett, hogy a Romantic és Győzike az életünk részei maradtak. És így esett az is, hogy egy életre megtanultam: lehet az elvekhez ragaszkodni, de akad, amikor el kell engedni azokat.

Nyitókép: Shutterstock