Többé nem áldozom fel magam egy kapcsolatért sem

Már nem vagyok hajlandó tűrni, hogy szemlesütve sétáljanak mellettem az utcán, és már nem vagyok hajlandó félrepillantani, amikor az aktuális párom másokkal flörtöl. És nem, nem vaksági fogadalmat várok a kedvesemtől. Csak arról van szó, hogy tiszteljük már meg egymást annyival, hogy nem csinálunk a másikkal olyat, amit magunknak sem kívánnánk. Igenis cikinek érzem, és igenis szégyenérzetet kelt bennem az ilyen full gáz viselkedés.

Már nem mentegetem a társamat, ha nem hajlandó szeretni, törődni velem

Már nem magyarázom bele a nem működő kapcsolataimba, hogy ez csak egy újabb hullámvölgy, mert amúgy mi vagyunk az álompár. Már nem vagyok hajlandó éveket várni arra, hogy a másik is tegyen valamit értem, már nem vagyok hajlandó egyedül harcolni a kettőnk dolgáért.

És senki sem érdemel olyan kapcsolatot, ahol a társ csak félig van benne a kettejük dolgában.

Már nem félek attól, hogy nem leszünk mindig együtt. Sőt, vágyom az egyedüllétre, amikor önálló emberként is kiteljesedhetek, amikor csak magammal foglalkozok. És ez most nem valami egós duma, emberek vagyunk, és mindenkinek jár az "énidő". Aztán a sok próbálkozás, sok elhitt hazugság, és még több pofára esés után majdcsak betoppan az a valaki, akit nagy divat "igazinak" nevezni. Persze tudom, mellette sem lesz tündérmese az élet.

Tökéletesnek hazudni a másikat, vagy a kapcsolatunkat - fölösleges

Mert többnyire egyik sem magától válik tökéletessé, hanem mi tesszük azzá. Együtt, közösen. Tökéletlenül tökéletessé. És minél jobban ragaszkodsz az elképzeléshez, hogy márpedig mindent rendbe hoztok, a terhek annál jobban nőnek. Pedig még a legszebb tündérmesének is vannak olyan részei, mikor egyszerűen túl soknak, tehernek érzel mindent. Még azt is, ami valójában nem az. És közben arra gondolsz: kell a szabadság, és vissza akarod kapni az életed.

A másik hisztis csitrinek gondol, te pedig csalódsz önmagadban és eszedbe jutnak megint azok a réges-régi mondatok, hogy: haszontalan vagy, hogy kevés vagy, és hogy bármibe belefogsz, az kudarcra van ítélve. Sokan bonyolódunk ilyen kapcsolatba, de szabadulni irtó nehéz ebből. Bár tanulni lehet a hibákból, de az átélt rossz dolgoknak a nyomait eltüntetni nem lehet. És nem is kell. Tudni kell a módját, hogyan teljesedhetsz ki egy kapcsolatban, ugyanakkor tudni kell azt is, hogy az egyedüllét szabadságot ad. Igenis szükség van rá, mikor már minden kötél szakad, és nem szabad függni a másiktól.

Azért mégsem bánom ezeket az időket. Mert még mindig jobb volt a képzelt boldogságban lavírozni, és aztán pofára esni, mint mások sztorijait hallgatni arról, hogy bátran vágtak bele mesebeli dolgokba, amiket én nem mertem megtenni.

Tudom, hogy sohasem késő, de mikor erre ráeszmélünk, többnyire már jócskán túl vagyunk a koron, amikor ez még huzamosabb időn keresztül belefér. Azt hiszem, most jó úton járok, mert szeretek és viszont vagyok szeretve. Így, tökéletlenül is: vitákkal, egyedülléttel, egymás kezét elengedni akaró időszakokkal, mégis szerelmesen, mégis boldogan.

Nyitókép: Shutterstock