Hús-vér nő vagyok, hibákkal... Így is szeretsz?

Sok időt, energiát és érzelmet pazaroltam el az évek során arra, hogy tökéletes legyek. Hogy elfogadjanak, kedveljenek. Nem tudtam elviselni, ha valaki nem szeretett. Görcsösen ki akartam csikarni a szeretetet a körülöttem lévőkből. Megérte? Semmiképp.

Nem volt ez másképp a szerelemben sem. Egy ragaszkodó lány voltam, aki folyamatosan attól rettegett, hogy el fogják hagyni. El is hagytak. Mert nyilván nem egy tartható állapot, ha valaki reggeltől estig a paranoiás kétségeivel traktál. Most már csak nevetek rajta, és elképedek, milyen bénán viselkedtem. De akkoriban... én voltam a világ legmegsebzettebb nője, akinek a fájdalmát senki nem értette.

Tudom, hogy nem vagyok egyedül ezzel a problémával. Belenézel a tükörbe, és nem azt látod, amit akarsz. Mert ott az a ránc a szemed sarkában, a redő a csípődön. Az orrod, ami nem tökéletes ívben húzódik, vagy a füled, ami talán jobban eláll a kelleténél. A hajad, ami sosem úgy áll, ahogy te szeretnéd. Göndör, mikor egyenesnek kellene lennie, és kiegyenesedik, mikor hullámosra vágysz. Te így látod magad, én így láttam magam. Messze a tökéletestől.

A társad, aki melletted van, nem azért szeret, mert makulátlan a külsőd és kifogástalan a belsőd. Önmagadért szeret, az esetleges hibáiddal együtt. Mert ettől leszel emberi, ez különböztet meg a címlapoktól, a kitalált világtól, ami manapság az arcunkba csapódik.

Amikor megismertem a párom, eleinte döcögősen indult a dolog. Ő egy hús-vér nőt akart, én pedig még mindig a régi hibákat követtem el. Görcsösen küzdöttem, hogy minden jól menjen. Minden pillanatban meg akartam neki felelni. Emiatt folyamatos stresszben éltem, ami természetesen kihatott a mindennapjainkra. Egy nap leültetett a kanapéra, és elmondta, mi a problémája. Akkor értettem csak meg, hogy a tökéletességre való vágyam majdnem tönkretett mindent. Mielőtt még úgy istenigazából elkezdődhetett volna...

Megfogadtam, nem hagyom, hogy ez ismét bekövetkezzen. Nem akartam őt is elüldözni magam mellől. Szépen fokozatosan leszoktam arról, hogy állandóan leszóljam magam, állandóan elégedetlenkedjek a külsőmmel, vagy épp a belső értékeimmel kapcsolatban. És láss csodát, azóta az életünk is kellemesebb. Hiszen ha tehetnéd, te kit választanál? A mindig pesszimista, rosszkedvű énedet, aki minden miatt panaszkodik? Vagy az életvidám, mosolygós embert, aki ugyanúgy benned él?

Nyitókép: Shutterstock