Anyám halála véget vetett a gyerekkoromnak

Ezt használtuk a felesleges dolgaink tárolására, ebből kifolyólag itt mindig találtam valami érdekeset. Gondtalan voltam és boldog, teli reményekkel, tervekkel. Esténként spontán összeverődtünk, és felborítottuk a falu csendjét, hiszen gyerekek voltunk. Mindegyikünknek voltak történetei, azt hiszem, gondjai is, ám ilyenkor nem foglalkoztunk ezekkel. Annyira természetes, kézzelfogható volt az élet, megvolt a dolgok rendjének sora, ami biztonságot nyújtott számunkra.

Hiábavaló volt minden addigi oltalom, szakadék széli kapaszkodó, búvóhely. A falubeliek, akik oda mertek lépni hozzám, nem néztek a szemembe. Gépiesen részvétet nyilvánítottak, én fogadtam. Helytálltam. Megfeleltem az elvárásoknak, értesítettem a távoli rokonságot, elküldtem a sablon alapján megírt leveleket a barátoknak - egyszóval mindent megtettem, amit ilyenkor szükséges.

Megtanultam, hogy szomorú, érzelmekre ható végső búcsú a valóságban nem létezik. Az azt megelőző napokban úgysincs helye sírásnak. A teljes ceremónia a szervezőn múlik, szigorú formaságokat kell teljesíteni, kérdésekre felelni.

Másfél hét elteltével megjelent egy férfi, felajánlotta a segítségét. Adott egy nap gondolkodási időt is, hogy kívánok-e élni vele. Összecsomagoltam, elrendeztem a ház körüli dolgokat, majd amikor megállt a szürke autó az utcában, ahol felnőttem, beültem a férfi mellé. A kis település fellélegzett, amint elhagytam azt. Visszatért a szeptember eleji zsongás, magammal vittem az űrt a messzeségbe.

A végső búcsú utáni napok homályos foltként maradtak meg az emlékeimben. Az első kép, amit képes vagyok felidézni, az egy szürke autó. Egy családapa fogadott be. Nekem ismeretlennek, riasztónak tűnt az állandó városi zaj. Szokatlan volt a pinceszagú tömbház folyosója, a füst, az aszfalt, még az ég is szürkébbnek látszott. Nem akartam bekerülni a körforgásba. Nem volt se erőm, se kedvem újdonságokat megismerni, nem értettem a lényegét a szavaknak, amelyeket hozzám intéztek. Láttam az embereket magam körül, ám az agyam képtelen volt tudomást venni róluk.

Egyre hidegebbre fordult az idő, a természet helyettem is zokogott. Mintha el akarná mosni a fájdalmat, amit nekem nem sikerült sem megfogalmaznom, sem átadni a könnyeknek. Mialatt én csak próbáltam megérteni a történéseket magam körül, a felém irányuló kérések, teendők egyre csak gyűltek. Képtelen voltam szembesülni velük, porcelánként törtem volna szét a súlyuk alatt. Egyre többször vontak felelősségre, pedig csak megértésre, oltalomra vágytam.

Ezután, egy este, amikor a város felett viharfelhők gyűltek, az én életemben is lecsaptak a villámok - túl sokáig hagytam a segítő szándékot összecsapni a tehetetlenséggel. Újra felidéztem a nyár végi utazást: újra láttam a szürke autót, éreztem a kárpitjából áradó csípős illatot, amikor kéretlen lehetőséget kaptam az újrakezdésre. Visszaidéztem az utolsó nyári meleget abban az évben.

Képzeletemben az esőcseppek haragosan ostromolták a lenge ruhámat, és a város szélén álltam, ahol a lámpák nem nyújtanak elegendő fényt a mélyreható sötétségben. Egyetlen épület sziluettje magasodott előttem. Minden zörejre, mozdulatra, vadászó állatok hangjára, elvétve látott autók zajára megriadtam. Magamra maradtam az érzelmeimmel, és megértettem, hogy nem hívhatok segítségül senkit. Megszűnt létezni a megszokott környezetem.

Egyetlen villanyfény világított csak rám. Nyugalom telepedett a környékre, a bőröndöm kerekeinek nesze megtörte a csendet. És én besétáltam az épületbe, egyedül, egy új élet reményében.

Nyitókép: Shutterstock