Faluhelyen egy lány szüzessége annyit ért, mint az élete...

Valahogy kijártuk az általánost is, aztán mindenki megint ment a maga útjára. Én egy jómódú családhoz szegődtem. Mondanám, hogy szobalánynak, de valójában a ház körül segítettem azokban a munkákban, amihez a fiatalasszonynak nem volt kedve. Fejtem a tehenet, etettem a tyúkokat, miegymás.

Mi hatan voltunk testvérek. Heten, csak az egyik öcsém meghalt még gyerekkorában. Nem egy szívmelengető történet, nem is mondanám tovább a részleteket. Elég annyi, hogy akkoriban nem volt mindenre gyógyszer, vagy ha volt is, nem engedhettük meg magunknak, hogy megvegyük.

Tehát éppen a 22. születésnapomat töltöttem, amikor anyám, a drága, behívott a tisztaszobába. Nem gyakran jártunk be oda, csak ha valami nagyon fontos vendég volt a háznál, de mifelénk olyan nagyon fontos emberek nem igazán fordultak meg. Egyvalamire tudtam csak gondolni, és a gyomrom görcsbe is állt tőle.

Enyém leszel, akarod vagy sem!

A gazdám, így neveztem a családfőt, akiknél munkálkodtam, szemet vetett rám. Szemérmes lány voltam, nem adtam magam. Mondtam neki mindent. Hogy a fiatalasszony meg fogja tudni. Hogy a falu mit fog majd szólni. Mert egyszer minden kiderül. Semmi sem marad titok a világon, és az én szégyenem is napvilágot lát majd egyszer. Pláne, ha netalán beadom a derekamat, és úgy maradok.

Lényeg a lényeg, a dolog úgy állt, hogy a gazdám megfenyegetett, ha nem adom oda magam neki, hazudni fog.

Anyám, aki már akkor is nagyon beteges asszony volt, nem élte volna túl a szégyent - hiába nem igaz, amiket a gazdám mond. Senki sem mosta volna le rólam. Így teltek a napok fenyegetések közepette, míg a gazdám egyszer megunta. Éppen az istállóban dolgoztam, fejtem a tehenet, ő pedig rám rontott. Nem szólt egy szót sem, csak tépte le a ruhát rólam. Borszaga volt, a szeme fátyolos a sok szesztől. Ott, akkor, úgy, ahogy voltam, magáévá tett akaratom ellenére.

Én már sose mehetek férjhez

Furcsa mód nem sírtam. Olyan ürességet éreztem, amit előtte sosem. Nem is tudtam megmagyarázni az érzést. Valamit elvettek tőlem. Valamit, amit félve őrizgettem hosszú éveken át, 22 évig. Az utcán már azt kiabálták utánam "vénlány", de én akkor sem adtam magam akárkinek. És most már nem is fogom soha senkinek. Megszakadt a szívem, és azt gondoltam, soha többé nem fogok már nevetni.

De a lényeg. Állok a tisztaszoba ajtaja előtt. Megvan a gyomorgörcs, remegnek a térdeim. Belépek, és egyszer csak a szavam is eláll. Nézek jobbra, nézek balra. Keresem anyám tekintetét, de ő csak lesütött szemmel mosolyog maga elé. Nem volt mit tenni, beléptem, illedelmesen köszöntem, majd a következőt találtam mondani:

- Maga meg ki a fene? - magas, barna hajú, napbarnított bőrű férfi állt a szoba közepén, a kezében szép csokor virággal.

- Magáért jöttem, Magda - válaszolta. - A szülei engedélyével, most megkérem, jöjjön hozzám feleségül.

Lecövekelt lábakkal álltam tovább. Nem szóltam. Nem szóltam vagy három órán át, legalábbis ennyinek éreztem, csak bámultam a férfi csoda szemeibe, és az agyamban zakatolt a feltett kérdés. "Hogy mehetnék férjhez? Ki az az ember, aki engem szeretni és becsülni tudna? Ki akar még engem, a megfeslett nőt? Hát nem a gazda kezeiben vagyok már örökre? Én már vénlány maradok. Nem mehetek hozzá egy tisztességes férfihoz, ha én magam ilyen szakadék lettem."

Hátat fordítottam hát a szép kérőnek, és nagyon halkan nemet mondtam. Anyám kis sikollyal jutalmazta a válaszomat. Nem voltam bátor. Nem mertem elmondani, mi történt velem, csak azt tudtam, hogy így nem mehetek férjhez már.

Farkas Nóra novellája

Nyitókép: Shutterstock