Már nem is vagyunk igazi család – akkor miért ülünk családi ebédet?

A szüleimről tudni kell, hogy egészen addig nem volt köztük probléma, míg anyám dolgozni nem kezdett. Váltott műszakba került apámmal, hogy azért az otthonunk se legyen elhanyagolva. Én suliba jártam, és valakinek vinnie kellett a háztartást. Apám ezen időszakban kanászodott el. Minden hajnalban, mikor anyám elment dolgozni, ő is ébren maradt, benyomta a számítógépet és... isten tudja miket művelt. Vagyis, van tippem.

Mikor egyik alkalommal kivetett az ágy, és elmentem a nappali ajtajánál, láttam, hogy pornó oldal virít a monitoron. A dolog lesokkolt, és később célozgattam neki a dologra, de természetesen játszotta a mártírt, és nem vallott színt nekem.

Szóval, apámmal elszaladt a ló. Később, pár évente így vagy úgy, de lebukott anyám előtt, üzenetekkel a telefonjában. Ezek vitákat szültek, és valahogy mindig oda lyukadtak ki, hogy kevés az együtt töltött idő, többet kellene erre szentelni. Vicces, mert hosszú távon nem tudtak meglenni egy fedél alatt, és legtöbbször anyám volt az, akinél elszakadt a cérna. A békülések általában ideig-óráig tartottak. Átmeneti fegyverszünetnek mondanám csupán, amikor az én lelkem is megnyugodott, de nem dőlhettem hátra.

Viszont emiatt jött be a képbe az a bizonyos képmutatás... ugyanis a több, együtt töltött idő azt jelentette, hogy családilag is csináltunk programokat. Anyám jobban viselte apámat, ha én is jelen voltam, de csak azért, mert én voltam kettejük között a villámhárító. Ez lélekromboló pozíció, senkinek nem ajánlom! Szóval, az ilyen elruccanásos, kirándulós alkalmak során természetesen nem lehetett kihagyni a képeket sem. Ez idáig rendben is lett volna nekem, de utána

Azonban egy valamiben jó ideig nem voltam hajlandó közreműködni. Idővel mégis csak rávettek a dologra: a házassági évfordulós kajálások. Egy ideig sikerült hárítanom, hogy én is velük tartsak, gyertyatartónak. Kitaláltam mindenfélét: barátokkal tanulok, nagy dolgozatra kell készülnöm, satöbbi. Semmi kedvem nem volt egy asztalhoz ülni velük, és jól bekajálni annak örömére, hogy túléltek egymás mellett egy újabb évet...

Ugyanakkor az elmúlt két alkalommal nem úsztam meg. Egy kerek évfordulónál, és az utána következő évben sem. Ezt nagyjából úgy kell elképzelni, hogy a kerek évfordulón volt virág, közös kép, és kajaposzt is (alá sok, olvadozó, gratulációs komment is érkezett, én meg kínomban kis híján felnevettem, aztán tovább is görgettem az üzenőfalamon...). A rákövetkező évben – mivel anyám kikötötte, hogy nem kell a felhajtás – már csak elmentem apámmal asztalt foglalni, aztán az adott napon elmentünk hárman, közösen és ettünk egy jót. Természetesen nem síri csöndben telt az esemény, viszont az üresjáratokban, két falat között elmerültem a gondolataimban.

Néztem ezt a két embert, egymással szemben ülve, akiknél a fő probléma a kommunikáció teljes hiánya, vagy ha az meg is van, akkor sem megfelelően.

Nem túl építő jellegű példa a hűségre, bár tudom, hogy nem általánosíthatok. Engem mégis visszafog. Anyám viselkedése pedig félelemmel tölt el, hogy egyszer én is olyan leszek, mint ő... vagy lehet, hogy néha már produkálom is az ő személyiségjegyeit.

„Ránk!" Hangzik el a rövid, képmutató tószt, ami egyúttal visszaránt az asztalhoz a gondolataimból. Én is a poharamért nyúlok, és némán, egy félszeg mosollyal koccintok velük egy újabb, túlélt évre.

Nyitókép: Shutterstock