Bárcsak azzal, hogy elfelejtem, ki tudnám törölni a hűtlenségem!

Titkok, hibák, bűnök, amiket egy életen át cipelünk, és hiába próbálunk meg egyszerűen úgy tenni, mintha nem is léteznének. A kegyetlen valóság folyamatosan elénk tol valamit, ami arra a bizonyos napra emlékeztet, amikor megtörtént.

Megcsaltam Hubát Krisztiánnal, pedig esküszöm mindenre, ami szent, hogy szeretem.
De jött a kísértés, és megtörtént. Én pedig azóta minden reggel

Tulajdonképpen már aznap, amikor megtörtént, el akartam mondani neki, de amikor megláttam, megértettem, hogy semmiképpen sem akarom elveszíteni. Bármekkora hülyeséget is csináltam, nem tudnék nélküle élni.

Így inkább hallgattam. Ugyanúgy, mint tíz nap múlva, amikor felhangosította a rádiót a kocsiban, és azt mondta:

- Petra, ma már másodszorra hallom ezt a számot, és mindig te jutsz róla eszembe.

Majdnem kicsúszott a számon, hogy: Hát nem csak neked... Mert ez a Krisztián száma volt...

Annyira dühös és tehetetlen voltam, hogy szívem szerint kiugrottam volna százharmincnál a kocsiból. De nem tehettem. Csöndben maradtam, és hallgattam. Csak annyit mondtam: "Tényleg szép szám." És alig tudtam visszafojtani a sírást.

A lelkiismeretem nem hagy nyugodni

Lelkiismeret. Néha rettegek, hogy majd egyszer csak kicsúszik a számon: Hé, megcsaltalak!
Már három hete nem beszélek róla. Úgy érzem, lassan megöl. Van, hogy úgy kelek fel, hogy igen, ma elmondom - aztán mégsem. Másnap úgy gondolom, egy ártatlan kis csók mit sem számít, harmadnap meg én vagyok a tök laza csaj, mondván, egyszer élünk, úgysem tudja meg soha, minek stresszelek ezen? De én tudom, és ez nem én vagyok. Én nem hazudok.

Azok az átkozott titkok

Titkolom. Ha nem beszélek róla, nincs is.

Ahogy az sem mondtam el tizenhárom évesen senkinek, hogy belezúgtam az Andrisba a C-ből, akivel mindig együtt volt kémiaóránk. Persze kiderült, mert magammal hordtam a naplómat a suliba, és elolvasták. Abban az évben nem volt titkom senki előtt. Mindenki tudott arról, hogy szomorú vagyok, mert már mindenkinek megjött az osztályból, csak nekem nem.

Arról, hogy a szüleim mostanában külön szobában alszanak. Meg arról is, hogy Annával ki akarjuk próbálni a cigit, meg, hogy Harry Pottereset játszunk délutánonként, ahelyett, hogy menő zenéket hallgatnánk a discmanen. Igen, akkoriban elég sok titkom volt. De mind kiderült.

Azóta eltelt tizenöt év, de a szégyenérzetet még mindig érzem, amikor eszembe jut a pillanat, amikor az osztályterembe érve láttam, hogy a fiúk olvassák a füzetemet. Pedig rá is volt írva, hogy Ez itt Petra tulajdona, ne fájjon rá senki foga! Fájt. Főleg, hogy utána behúztam az egyiknek, és balesetire vitték, mert felrepedt a szája. Az igazgató végül megbocsátott. Nem kaptam semmilyen büntetést, merthogy nem túl könnyű az életem. Tehát ő is tudta minden titkomat.

Akkor megfogadtam, hogy soha nem mondok el senkinek semmit.

A hívőknek jó, azt mondják, a bűnbánat segít. Én bűnhödöm. Meg bánom is. De mégsem segít. Leírom, de nem múlik el. Ugyanúgy megtörtént. Elmondom a barátnőimnek, de nem segítenek. Hibák. Amiket bárcsak ne követtem volna el! Tettek. Szavak. Gondolatok. Amikkel fájdalmat okozhatok. Nyitok egy vörösbort. A Bacardi mellé. Elhiszem, hogy segít - pedig nem fog. Nem gondolok rá. Akkor nem is létezik, ugye?

Horváth Bianka novellája

Nyitókép: Shutterstock